Kiegyensúlyozott gyerek(ek): mi a titok?

Minden szülő vágya, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyereke(ke)t neveljen. Az enyém is. Vajon mi lehet a titok?

Designed by Freepik

Nagyon ritkán írok ilyen posztot, mert nem szeretek megmondóember szerepben feltűnni. Mindig is azt vallom és a jövőben is ezt fogom, hogy egy átlagos édesanya vagyok az átlagosnál kicsit több gyerekkel. Se több, se kevesebb. Olyan, mint te. Vagy te. És te is ott a hátsó sorokban. Egyformák vagyunk, még akkor is, ha nagyon is különbözünk egymástól az elveinkben, a származásunkban, a neveltetésünkben, a genetikai adottságainkban, mert összeköt bennünket egy szó: édesanya. És a vágy, hogy a gyerekeinkből kiegyensúlyozott felnőtteket neveljünk.

Amiért ez a poszt most napvilágot lát, az nem más, mint egy olvasói levél. Illetve több olvasói levél. Név szerint nem fontos, hogy kik írták a leveleket, legyen annyi elég, hogy mindegyikük édesanya több-kevesebb gyerekkel. Bár a levelek tartalmukat tekintve egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, de mégis volt bennük valami közös, minden levélben ott volt a kérdés: hogyan csinálom, hogy a családi életem, a gyerekeim olyan kiegyensúlyozottnak tűnnek (és persze én is! ha-ha-ha), hogy olybá tűnik, nekem szinte gyerekjáték a gyereknevelés.

Gyerekjáték a gyereknevelés? Nekem? Ez valami vicc? Nem, nem tudom már! Kandi kamera! Tutira az lehet, mert sok mindenre ráfoghatom, hogy flottul megy nekem, de a gyereknevelés?! Na, az pont nem.

De valaminek mégiscsak kell lennie, ha ezt látják, érzik rajtam az emberek. És ha jobban belegondolok, tényleg van valami. Hogy pont nem érdekel, hogyan kellene nevelnem a gyerekeimet a nagykönyvek, a sok szakértő szerint, én egyetlen utat követek, a hitelességét. Én hiteles ember szeretnék lenni a gyerekeim szemében, aki felvállalja a gyengeségeit, a gyarlóságait, aki nem hazudtolja meg az alaptermészetét, amely születése óta vele van és amelynek vannak jó és rossz oldalai is.

A hozott alapanyagból természetesen igyekeztem a legjobb emberré válni a szüleim segítségével, de a vehemens természetem, a túlzott fokú igazságérzetem, az olykor bántó, szarkasztikus humorom, a nagyfokú emberismeretem, a fogékonyságom a csúnya beszédre – ha ideges és ingerült vagyok – nem múlt el azzal, hogy édesanya lettem. Ezek a tulajdonságaim hozzám tartoznak, ezekkel együtt vagyok én, ezekkel együtt vagyok édesanya és ezeket a tulajdonságaimat nem vetkőzöm le akkor sem, amikor a gyerekeimet nevelem. És akkor sem, ha a nagykönyvek okosai szerint ez nem jó, jobban tenném, ha átugornám a saját árnyékomat és megpróbálnék más emberré válni a gyerekeim érdekében.

Én meg azt gondolom, hogy nem. Most már ezt gondolom. Természetesen szó sincs arról, hogy ne változtam volna az elmúlt közel tizenöt év alatt, amióta gyerekeim vannak, vagy ne változnék minden egyes nap a napi események tükrében, ne tanulnék, ne fejlődnék, egyszerűen csak arról van szó, hogy önazonos maradok akkor is, amikor a gyerekeimmel vagyok – nem leszek hirtelen mézes-mázos, halkszavú, sem birkatürelmű -, még akkor is, ha ez a nagykönyvek szerint ez nem jó, nem tökéletes. Már hogy a fenébe lehetne az? Mármint tökéletes. Ember vagyok, tehát tökéletlen, ergo anyaként is az vagyok. De ez a normális. (Persze bizonyos keretek között. De én mindig ezt tekintem alapnak, nem a szélsőséges eseteket, amelyek túlmennek a hétköznapi viselkedési normákon. De talán ez egyértelmű az eddigi írásaimból.)

Én szeretem megélni az érzéseimet és nem szégyellem ezeket a gyerekeim előtt, az életem részének tekintem ezeket. Sírok, nevetek, kiabálok, dühöngök, beleállok a konfliktusokba, olykor csúnyán beszélek, vinnyogok a röhögéstől, zokogok, mint a záporeső, néha csapkodok: hiteles tükröt tartva az életről, az életemről, magamról a gyerekeim elé. Nincs smúzolás, nincs álarc, se rejtőzködés, se erőlködés, hogy úgy neveljek, ahogy nekem nem jó, ahogy nekem nem megy, ahogy mások szerint kéne.

Nagyfiú születése előtt elolvastam mindent, amit csak lehetett arról, hogyan kell jó szülőnek lenni, mármint a szakértők meg a brit tudósok szerint jó szülőnek. Aztán amikor a való életbe próbáltam meg átültetni az olvasottakat, rájöttem: szerepet játszom, egy olyan szerepet, ami nem az enyém, ami kényelmetlen nekem és ezáltal kényelmetlen a környezetemnek és a gyerekemnek is. Egyszerűen nem én voltam. Megfelelni próbáltam, ahelyett, hogy felkutattam volna a saját megoldásainkat, amelyek nekünk a legjobbak.

Tudom, hogy most meg fogsz lepődni, de nekem például nem megy a kiabálás nélküli konfliktuskezelés. Ha nem adhatom ki a mérgemet hangos szavak kíséretében, akkor valami sokkal rosszabb következhet: emészteni fogom magamat hosszú órákon, napokon, esetleg heteken át, amely sokkal jobban aláássa a gyerekeimmel vagy Férjjel való viszonyomat, mintha két percig szájkaratét tartunk, aztán mindenki lenyugszik és értelmesen átbeszéljük a kialakult helyzetet, bocsánatot kérek tőle/tőlük (és fordítva), vagyis hitelesen adom magamat. Valahogy így…

Ha az ember négy gyermeket nevel, akkor, ha kell, felüvölt. És nem gondol arra, hogy ilyenkor a gyermek idegrendszerében abortív, elvetélt, megszakított mozgások futnak végig. Vekerdy Tamás pszichológus szerint az üvöltés is lehet helyes és jó, ha hitelesek, ha önmagunkkal azonosak vagyunk, ha később odamegyünk a gyerekhez és azt mondjuk: “Kisfiam, hülye voltam, és ezért üvöltöztem és csapkodtam az asztalt, de lásd be, hogy te is hülye voltál.” (Népszava cikk)

Nem azt mondom, hogy nincsenek jó tanácsok, de számomra az instant befogadás, vagyis egy-egy ötlet, nevelési elv olyan fokú alkalmazása, amelyet nem előz meg semmiféle személyreszabás, nem működik. Nem hiszek az általános tanácsokban, hogy így vagy úgy kell(ene) gyereket nevelni, hogy ezt a tizenkét pontot tartsd be, ha fiút nevelsz, hogy ez a tíz pont tutira igaz rád, ha lányod van, vagy hogy ha ezt meg azt (nem) teszed (meg), akkor örökre elbaltáztad az egész anyaságodat, megnyomorítottad a gyerekedet stb. Nem, én ezt nem hiszem. Hiszem viszont, hogy minden anyaság, minden gyerek és minden hozzá kapcsolódó szituáció is egyedi, amely sajátos (probléma)megoldást feltételez.

Természetesen én is törekszem a legjobb, legoptimálisabb, legbékésebb megoldásokra, keresem a gyereknevelés legkiegyensúlyozottabb útját, de a személyiségemet nem áldozom be és az önazonosságomat nem adom fel. Mert nekem a hitelesség jelenti az anyaságomat, hogy az anyaságomban is az vagyok, aki ténylegesen vagyok. A gyerekeim érdekében.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!