A szülőség olyan, mint egy feneketlen kút. Egy sötét verem. Az ember csak dobája bele azt, amit tud a legjobb tudása, képessége szerint, de hogy mi lesz ebből a szakadatlan küzdelemből, hát azt jó ideig nem látni. De képzeld, van fény az alagút végén! Én már csak tudom.
Szülőség sötét verem?! Micsoda párhuzam! Igen. Az. Határozottan az. Egészen határozottan. Mert mit csinálunk szülőként? Folyamatosan tapógatozunk. A sötétben. Hogy ez vagy az jó-e inkább? Vagy nem inkább amazt kéne mégiscsak alkalmazni? Hú, basszus, ez is félrement! Te jó ég! Ki lehet még javítani?
Igen, ez így megy. A szülőségben. Próbálkozunk, dobáljuk abba a bizonyos feneketlen kútba a legjobb tudásunk, szándékunk, képességünk szerint mindenünket, amink van. Aztán meg csodálkozunk. És várunk. A csodára. Hogy abből a nagy katyvaszból egyszer csak lesz valami. Hogy egyszer csak összeáll. Valahogy. Egy egésszé. És nem feltétlenül egy torzszülötté. Hanem valami értelmessé. Addig meg agyon aggódjuk magunkat.
Hogy senki nem mondta, hogy ez így lesz?! Hát nem. Ezt nem mondták az elején, kérem szépen. Azt mondták helyette, hogy csak következetesnek kell lenni és akkor minden tuti lesz. Ja. Persze.
Egyrészt a feneketlen kutakat nem szokta meghatni a következetesség. Azok, kérem szépen, mindent elnyelnek, amit beléjük dobnak. Másrészt pedig szülőként leginkább a saját szemünknek nem szoktunk hinni. Például annak, hogy mi magunk is voltunk gyerekek és most itt vagyunk felnőttként. Ergo kijöttünk valahogy a kútból. És nem lehetünk azért annyira rosszak, hiszen a szüleink büszkék ránk és mi azzal szoktuk őket nyugtatni, hogy jól csináltátok, higgyétek el, jól csináltátok.
Vagy akkor hazudnánk? Mindenki?
Na. Ugye.
Szóval, van ez a feneketlen kút, amibe dobálod a cuccot. És nem, nem hiszed el, hogy van fény az alagút végén. Tök normális. Én sem hittem el. Főleg, amikor beléptünk a kamaszkorba. Na, ott aztán minden elsötétült. Ha addig piskákolt is bennem a remény, hogy talán mégsem rontottam el mindent, ott elfújták a gyertyát… és a gyufát is eldugták. Úgy. Nagyon úgy. Nem fogsz te itten gyújtogatni semmit! Még hogy gyertyát?! Szeretnél látni, mi? Ha csak fél centire is, legalább valamicskét. Naaaa! Légyszí! Hát tudd meg: nem fogsz! Fél miliméterre se! Nemhogy fél centire!
Se gyertya! Se gyufa! Punktum.
De te csak dobáld továbbra is, amit eddig. Úgy, úgy! Abba ne hagyd, mert akkor aztán tényleg haszontalannak érezheted, amit eddig csináltál. Így legalább Sziszifusznak tarthatod magad. Micsoda különbség! Érzed? Nem?!
Hm.
Hé-hé-hé! Ez meg mi? Gyertya? Gyufa? Pislákoló fény? Komolyan? Mégiscsak van alja a kútnak?
Képzeld el, van! Van alja. És fel is lehet jönni belőle. És egyszer tényleg minden a helyére kerül. Egyszer a sok falra hányt borsó összeáll és főzelék lesz belőle és értelmet nyer minden. A sok veszekedés. A sok vitatkozás. A határszabás. Az engedetlenség. A lustaság. A visszabeszélés. A dackorszak. A kamaszkor.
Hogy honnan tudom?
Látom.
Van egy 18 éves fiam. És képzeld! Ember lett. Pedig fél éve még nem nagyon hittem volna. Emberszabású volt mindig, ne értsd félre! Meg a gyerekem volt mindig. Szerettem is mindig. Csak hát… na. Valahogy nem állt össze a borsófőzelék. Akárhogy is kevertem, kavartam. Darabos volt nagyon. Azt meg mindig a szakácsra fogják. És hát én voltam a szakács.
És egyszer csak odajött, leült és mesélni kezdett. Hogy ezt meg ezt szeretné csinálni. Ilyen meg olyan tervei vannak. És hogy szuper jó, hogy így meg úgy csináltuk vele, hogy azt engedtük, ezt meg tiltottuk, mert így tanult belőle, így látta a korlátait és látta a szabadságát, így tanult meg választani és saját utat kreálni. Ami persze nem feltétlenül esik egybe a mienkkel, de jó így. Pont így jó.
Én meg csak ültem és néztem. Néztem a fiam. Nagyfiút. És hallottam leesni a szívemről a sziklát. Ember lett. Összeállt a kép. Na meg a főzelék. Mindennek helye lett.
Biztosan sok dolgot elrontottunk, elrontottam. Biztosan sok mindent lehetett volna másképp és talán kellett is volna másképp. De ha ő mondja, hogy jó ez így, nekem nincs más dolgom, mint elhinni. És hinni a fényben az alagút végén.
Innen nézve a többi(eke)t kivárni már gyerekjáték lesz.
Vicceltem.
Mégis lesz benne egy kis könnyebbség. Hogy egyszer már láttam a fényt. A sajátomat. A saját szememmel. És annak már csak hiszek.
Úgy legyen!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!