Mindenkinek a saját határait

Határt, határokat szabni soha nem könnyű. Szülőként sem. Az egy külön kihívás. Jó lenne, ha sok egyéb mellett, ezt is meg lehetne tanítani a gyerekeinknek, mint mondjuk a cipőkötést. De az igazság az, hogy ez nem tanítható. Saját tapasztalat kell hozzá. És szabadság és bizalom. Szülői részről. Mert a határait mindenkinek magának kell felfedeznie.

saját határait

Photo by Johannes Plenio from Pexels

A szülői létnek számtalan kihívása van. Nehéz lenne őket rangsorolni hogy melyik is az a bizonyos TOP3 vagy TOP5. Bár korábban tettem rá kísérleteket, a megélt tapasztalatokkal a hátam mögött ma már inkább nem próbálkozom ilyesfajta listák összeállításával. De azt azért nehéz lenne tagadni, hogy a határszabás ott van az élmezőnyben. Hogy szülőként határt tudjunk szabni a felénk érkező folyamatos elvárásoknak. Na meg a gyerekeink, családtagjaink felől érkező igényeknek. Amelyek egyrészről teljesen normálisak – mármint ez utóbbiak, mert a külvilágtól érkező elvárások között azért akad egy-két meredek dolog -, hiszen én vagyok az édesanyjuk a gyerekeimnek, nyilvánvaló, hogy hozzám, felém fordulnak, ha van valami igényük, kérésük, amelyet szeretnének elérni vagy beteljesíttetni.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy nekem is vannak elvárásaim és igényeim. Na meg határaim. Amelyeket néha jó meghaladni és túllépni és bebizonyítani, hogy lám, erre is képes vagyok. De amelyek ugyanakkor nem véletlenül vannak.

Jeleznek valamit.

Hogy igazából eddig terjednek a képességeim és nem tovább. Vagy éppenséggel nem akarom, hogy tovább terjedjenek a képességeim. Mert lehet, hogy tovább tudnának, csak éppen én nem akarom. Mert igen, ilyen is van. Mert szülőként is lehet nemet mondani. Lehet alternatív megoldást mutatni. Hogy igen, meg tudnám csinálni, de mi lenne, ha most mégis másképp lenne?! Mert lehetne másképp!

Szóval, a határszabás egy nagyon kényes kérdéskör. Már csak azért is, mert mindenkinek máshol húzódnak a határai. Azok a bizonyosok. Van, aki ezt még elbírja. Más meg éppen ezt nem. Azt viszont igen. Mert mind mások vagyunk. Így aztán máshol van a tűréshatárunk.

De a határszabás-kérdéskörben ez csak az egyik dolog. A másik, ami legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb, hogy hogyan is adjuk át ezt a tudást a gyerekeinknek? Hogy hogyan lehet felismerni a határainkat. A legjobb, a legegyszerűbb dolog az lenne, ha meg tudnánk nekik tanítani. Úgy, mint a kanállal való evést vagy a cipőfűző bekötését. Hogy nézd?! Csinálj ide egy hurkot, ezt bújtasd át, aztán húzd meg. És most gyakorold!

Ja. Jó lenne.

Csakhogy ez nem működik a határok esetén. Merthogy határokat akkor tudunk húzni, ha ismerjük önmagunkat. Az önismeret pedig nem tanítható a hagyományos módon. Ahhoz valami egészen más kell. Valami egészen mást kell adni szülőként. Valami olyat, amitől inkább félteni szoktuk a gyerekeinket. Tapasztalatot. A tapasztalás szabadságát. A falakat, ameddig el kell menni. A falakat, amiknek neki kell ütközni. Nekik. És nem nekünk. És nem helyettük.

Mert hiába mondja az ember a gyerekének, hogy figyi, nem neked való az még. Nem lesz az úgy jó, inkább csináld így. Két-három éves korában még elhiszi. Vagy nem, de akkor meg arrébb rakod. Eltereld a figyelmét. De aztán ennyi már nem lesz elég. Sem a szavak, sem a tettek szintjén. Eljön az idő, amikor az egykor volt feltétlen bizalom helyét átveszi valami más. A kétkedés. A megkérdőjelezés. A tényleges saját akarat. Az önismeret első csírája. Amikor lekerülünk a piedesztáról. Eljön az idő, amikor valami mást kell csinálni. Például hagyni, hogy csinálja és megtapasztalja. Na nem a 220 voltot a konnektorban. Mert azt soha nem szabad hagyni. De a saját határainak, erejének, tűrőképésségeinek a létét, na azt igen.

Csak ne lenne olyan nehéz.

Mert közben meg meg akarod védeni. Meg akarom védeni. Hogy ő ne élje át azt, amit például én. Hanem, hogy tálcán tudjam neki adni a megoldást, a könnyebb utat, AZ utat. És neki csak el kelljen fogadnia. Csak mennie rajta.

Na ez az, ami nem megy. Ami nem működik. Mert nem fogja elfogadni. Ahogy te sem tetted. Ahogy én sem tettem.

És ha ezt elnyomjuk, ha tálcán kínáljuk a megoldásokat, akkor valami sokkal fontosabbat is elveszünk. Az igazi önismeret esélyét. Ami mindennek az alapja lesz később. Nagyon fontos alapja. Ami segít majd felállni a leglehetetlenebb helyzetekből is. De ezért korábban bele kell halni szülőként egy kicsit bizonyos helyzetekbe.

Hogyan?

Én például így.

Történt, hogy Nagylány 2021 tavaszán kitalálta: önkénteskedni szeretne. Lehetőleg külföldön. Megállt bennem az ütő. Mert tudtam, hogy nem áll még rá készen. Hogy korai lesz még neki. 15 éves. Honnan tudtam? Onnan, hogy én is csináltam. Nem is egyszer. És nem könnyű műfaj. Olyan dolgokkal szembesül az ember, amilyenekkel korábban nem. Amelyekről amúgy azt hiszi, neki ez menni fog. Vagy hogy semmiségek lesznek. Mint például a megszokott dolgok hiánya. Család. Haza. Anyanyelv. Hogy csak a legalapvetőbbeket említsem.

Én 18 évesen próbáltam először. Nem mondom, hogy nem volt egy alkalom sem, amikor vissza akartam volna fordulni. Amikor nem gördült le egy könnycsepp sem az arcomon. Amikor nem éreztem magányosnak magam. Nem mondom. De mégiscsak 18 voltam. A felnőtt lét határa. De a 15 messze van ettől. De csak három év! Az nem sok. Bizonyos szempontból nem. Bizonyos szempontból meg igen.

De csak kötötte az ebet a karóhoz. Mi meg mondtuk a magunkét. És nem hitte el. Azt mondta, hogy túlféltjük, hogy nem akarjuk engedni, mert nem bízunk benne. Pedig nem erről volt szó. Kicsit sem. De sehogy nem ment át. Akkor azt mondta, hogy jó, akkor majd együtt mennek a bátyjával, aki már elmúlt 18. Ha ez megnyugtat minket.

Még mindig nem értette, hogy nem erről van szó. Nem a bizalomról van szó. Hogy attól féltjük, rossz társaságba kerül. Mert azt pontosan jól tudtuk, hogy nem fog. Hanem, hogy még nem ismeri a határait, nem érzékeli, mit bír el és mit nem. És amikor a sokadik kört futottuk már le ugyanazon a pályán, akkor végre megértettem: ezt nem lehet szóban elmagyarázni. Meg kell élnie. Bármennyire fájdalmas is lesz. Meg kell élnie.

Elengedtük. Elment. Elmentek. Magamban egy hetet adtam az első telefonhívásra, hogy haza akar jönni. Nem volt egy hét. Sírt. Hogy ez neki sok. Hogy nem ilyennek képzelte. Meghallgattam. Meghallgattuk. Nem bezzegeltünk. Támogattuk. De nem hoztuk őket haza. Megint hívott. Megint sírt. Hogy hiányoznak az öccsei. Addig csak idegesítették őt. Hogy hiányzunk mi is. Addig csak főleg idegesítettük őt. Nehéz volt velünk. Fafejűek voltunk. Most minden érdekelte, ami velünk történt, amit mondtuk, amiről beszéltünk.

Eltelt az egy hónap. Hazajöttek. Élményekkel. Tapasztalatokkal. Felismerésekkel. Beismerésekkel.

Határokkal. A sajátjaikkal. Amelyeket ők ismertek fel. Nem mi mutattuk meg nekik. Most már tudják, meddig és nem tovább. Vagy csak később. Vagy máshol. Máshogy. Vagy esetleg soha.

Tanultak. Önmagukról. Önmaguknak. Adhattunk-e volna nekik ennél többet? Aligha. És csak egy kicsit haltunk bele.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

Hozzászólás