Öt gyerekkel negyven felett az élet…

Öt gyerekkel, negyven felett mihez kezdjek, kinek kellek?

Eljött ez a nap is… Egyedül vagyok a lakásban reggel fél nyolc óta. Rend van és csend. Senki nem hajigálja szét a játékokat a nappaliban öt perccel azután, hogy a helyére raktam őket. Nem lépek bele egyetlen elszórt legóba sem, mert a dobozukban pihennek, ahogy azt kell, a párnák csücskét sem rágcsálja senki, miközben mesét olvasok egy teregetés és egy mosás vagy két mosogatás között, és nem dübörögnek gyereklábak a nappali és a konyha között. Mi történt? Nos, csupán csak annyi, hogy Legkisebb is csatlakozott a nagyobbakhoz és ő is megkezdte közösségi életét, én pedig magamra maradtam önmagammal.

Ez egy új élethelyzet, egy mérföldkő, amely totális újratervezést igényel, legalábbis a részemről. Nem mintha korábban ne lettek volna vízválasztók az életemben (diploma, esküvő, gyerekek születése, első – majd sokadik – munkahely), de 2016. szeptember 1-jén lezárult egy tizennégy éve tartó folyamat: kiszabadultam végleg a gyerekszobából és hirtelen lettek szabad vegyértékeim. Úristen! Még kimondani is furcsa, nemhogy leírni, pláne megélni!

A többi családtagom nyilván kevésbé érzékeli ezt a változást, hiszen az ő szemükben nem sok minden változik, eddig is itthon voltam, ezután is itthon leszek, vagyis az ő olvasatukban minden marad a régiben (az ő életüket közvetlenül befolyásoló háztartásvezetés tekintetében biztosan)… az enyémben meg… nos, az enyémben meg nem. Szeretném azt mondani, hogy ami változik, az csak rajtam múlik…, de nem tudom, mert ott van, hogy elmúltam negyven és van öt gyerekem, és ez a két tényező úgy tűnik erősen korlátozza a lehetőségeimet.

Egyfelől csuda klassz érzés, hogy van időm (az elmúlt időszakban nem túl sűrűn tartózkodtunk egy univerzumban, mármint az idő és én), hiszen tudom, hogy sok-sok anyatársam vágyik arra: legalább néhanapján néhány órára önmagában lehessen a hétköznapok sűrűjében… kíváncsiskodó szemek nélkül tölthessen el öt nyugodt percet a fürdőszobában, anélkül ihassa meg a kávéját és ehesse meg a reggelijét, hogy kétpercenkét kellene felugrálnia csemetéi hívó szavára valami halaszthatatlan dolog miatt.

Másfelől meg ijesztő, mert nem halogathatom tovább, hogy leüljek és számot vessek önmagammal és a helyzetemmel.

Negyvenhárom évesen tehát visszakaptam a felnőtt életemet és most újra kell(ene) építenem önmagam. És nem csak magam miatt, hanem a családom miatt is, mert beszűkülten, csak az anyaságomra koncentráltan nem tudok kiegyensúlyozott környezetet biztosítani a számomra legfontosabb embereknek.

Miközben próbálom magamat újra összerakni, szomorúan kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy a munkakeresést és -találást jelképező párhuzamos egyenesek rácáfolva az univerzum nagy igazságára, soha nem találkoznak… még a végtelenben sem… főleg, ha ötgyerekes édesanya vagy. Még akkor is így van, ha csak félgőzzel csinálom is a munkakeresést, hiszen jelenleg van munkám, vagyis állományban vagyok azon a helyen, ahol a gyerekek születése előtt dolgoztam. Egyelőre azonban nincs közöttünk megnyugtató kompromisszum a visszatérésemet illetően, mert bár buzog bennem a tettvágy, de vannak bizonyos korlátaim: az általam preferált otthoni munkavégzés a munkáltató szerint nem kivitelezhető, a hatórás újságírás pedig szerintem nem létező fogalom, pláne nem egy, az otthonunktól tömegközlekedéssel 45 percre lévő telephelyen. (Nagyfiú és Nagylány nem napközis, legkésőbb két órára itthon vannak, a többiekért négyre megyek az ovihoz, a nagy közös találkozási pontunkra. Ezzel az időbeosztással nem tudok vállalni még hatórás munkát sem.) De időm meg lett, az íráskényszerem sem múlt el, így most van a blog, de abból meg nem lehet megélni vagy legalább némileg hozzájárulni a nagycsaládi költségvetéshez. Íme, a tökéletes gordiuszi csomó…

Ki vagyok én?

Jelen pillanatban mi határoz meg engem? Mit lát bennem a társadalom, mit látnak bennem az emberek? Az anyát. Az anyát, akinek a munkáját leggyakrabban egy kézlegyintéssel elintézik: “Ja, te csak egy főállású anya vagy?!”. Félreértés ne essék, nem glóriára vágyom a feje fölé, annyi épp elég lenne, ha nem másodrendű állampolgárnak számítanék, ha a hétköznapi emberek nem egy legális munkakerülőt látnának bennem, ha nem azt kapnám úton útfélen: azért szültem ennyi gyereket, hogy az állam eltartson és ne kelljen dolgoznom.

Én azonban úgy érzem, ennél sokkal több vagyok – vagyis remélem -, bár tény és való, hogy az elmúlt időszakban a személyiségemnek ez az oldala volt előtérben, de attól még nem ez az egyetlen dolog, amely jellemez engem… És nem azért mondom ezt, mert nem szeretek anya lenni (mert de, sőt, nagyon is!), hanem, mert ez az igazság. Ha eltekintünk a gyerekeimtől, akkor egy diplomás, két nyelvet beszélő, GDP-termelő munkához is elegendő szabadidővel rendelkező negyvenhárom éves nő vagyok. Ha csak ez szerepelne az önéletrajzomban – természetesen kiegészítve a korábbi munkahelyeimmel, a tapasztalataimmal, az egyetemen előtt/alatt/mellett/után szerzett képesítéseimmel – akkor valószínűleg legalább az első körig eljutnék egy állásinterjún, de öt gyerekkel a puttonyban csak a konyháig… vagy a háztartási helyiségig… a lényeg, hogy odáig, ahol háztartási gép van, mert nekem ez jut, én anya vagyok és elégedjek meg ezzel.

És mi van, ha nem? Mi van, ha én többet szeretnék, mert úgy érzem, elbírnék azzal, ha kapnék egy kicsit nagyobb szeletet is a felnőtt létből, kiteljesedhetnék (mikor, ha nem most?) és általa még jobban teljesítenék édesanyaként is: türelmesebb, nyitottabb, kreatívabb, naprakészebb lennék? Nem kellene hozzá sok, csak némi rugalmasság a külvilág részéről… Ha van valami, amit megtanultam az anyaságom több mint tizenhárom éve alatt, hát az pontosan az, hogy a megrögzött/begyöpösödött elméletekkel csak magunknak ártunk, a kreatív, innovatív, meglepő megoldások – bár elsőre merésznek tűnhetnek önmagunk számára is – viszik előre a világot és a családi békét.

Sokan mondják, hogy a negyvenes korosztály a kirobbanó erő, együtt van jelen benne a tapasztalat és a dinamikusság mindenféle szélsőség nélkül. A negyvenesek kitombolták már magukat, éltek és tapasztaltak, aki akart, már túl van a gyerekvállaláson, ideálisak hát a körülmények a munkavégzéshez. Akkor engem mégis miért a gyerekeim száma határoz meg szinte mindenhol? Miért csak az anyát látja bennem a társadalom, miért nem kellek senkinek, mint lehetséges munkaerő? Tény és való, hogy kicsit (kis hazánkban) szokatlanok lennének a munkakörülmények – teljes egészében itthonról dolgoznék -, de ez ebben az agyondigitalálizált világban ez csak nem lehet probléma?! A többivel – időbeosztás, határidők, tervezés, írás stb. – meg csak meg tudnék küzdeni, ha képes vagyok minden nap irányítani egy hétfős család nem mindennapi életét?!