Nem lesz több gyerekem. Biztosan nem. Hogyan küzd meg ezzel a ténnyel agy és szív egy lelakott kuka felett?
Soha nem beszéltem, írtam még arról, vajon vágyom-e még gyerekre, szülnék-e még, ha lehetne?! Mielőtt még bárki kombinálni kezdene és a frászt hoznám a közeli családtagjaimra, leírom még egyszer: nem lesz több gyerekem. Egyesek szerint már ennyi se kellett volna – egy-egy fárasztóbb nap után abszolút igazat tudok nekik adni -, de késő bánat, ezen már nem lehet változtatni. Mások meg úgy gondolják, ahol öt elfér, ott elfér egy hatodik is. Hát, nem egészen, mert ahogy öt gyerek nem három vagy nem négy, úgy hat gyerek sem öt.
Miért írok most erről? Mert 2017. február utolsó szombatján történt valami, ami végérvényesen megértette velem, hogy véget ért egy korszak és ez sok tanulságot hozott magával számomra és új utakat is nyitott.
Lomtalanítás volt nálunk azon a bizonyos napon. Én már hetekkel előtte elkezdtem összepakolni azokat a dolgokat, amelyekről úgy gondoltam, nincs már helyük az életünkben: törött ruhaszárító, kishibás, kinőtt etetőszékek (azért maradt még a tarsolyban, de három helyett most már csak egy van), óriás méretű papírdobozok, amelyeket lusta voltam összevágni, hogy beleférjenek a szelektív hulladékgyűjtőbe, a mindenki által utált étkezőszékeink, pár javíthatatlan ruhadarab.
És még valami… egy kukának használt fehér, műanyag, nagyméretű vödör. Ronda volt, elhasznált, piszkos és büdös. Igen, büdös – ebben tároltuk ugyanis tizenhárom éven át a használt pelusokat. Tehát abszolút megérett a kidobásra. Mégis, amikor a lomtalanításra előkészített kupac tetejére dobtam, megremegett egy pillanatra a kezem…
Éveken át mondogattuk Férjjel, hogy akkor lesz jó világ – még pezsgőt is bontunk majd -, amikor végre megszabadulhatunk a kakikukától. És most, ebbe a felhőtlen örömbe, hogy na, végre valahára szobatiszta minden gyerekem, a pelenkák megvásárlására fordított összeg végre újra beépül a családi költségvetésbe és gázálarc nélkül is ki lehet menni az erkélyre, valami furcsa szomorúság vegyült.
A szabadulás pillanatával együtt ugyanis ott volt a felismerés: soha többet nem fogok már pelenkázni, nem fogok egy pihe-puha, szuszogó kis emberpalántát óvatosan felemelni, hogy mezítelen háta alá takarót kanyarítsak a pelenkázóra, mert az hideg és nem akarom, hogy törékeny kis teste összeránduljon, amikor rárakom… elég neki a pelenkázást kísérő macera, hogy emelgetem, forgatom, rátekerek valami idegen, nem túl kényelmes darabot, ami megkönnyíti az életemet és persze az övét, de mégis… legyen hát valami ebben a folyamatban, ami az édesanyai kézen túl is simogató, megnyugtató.
Ahogy nem fogok a hálószobában Férjnek a hátamat mutatva egy rácsos kiságy felé fordulva aludni, a mellkasomon sem fog pihegni már senki egy-egy kiadós szopizás után félálomba merülve, 17-es méretű első kiscipőt sem fogok már venni, nem fogom egy, még a derekamig sem érő apró emberke két kezét erősen szorítani és kísérni az első botladozó lépéseket… nem leszek már újra kismama, ezen időszak minden nehézségével és gyönyörűségével. Ott állva a kukával a kezemben úgy éreztem, hogy egy pillanatra a világ összes fájdalma az enyém.
Elmúlt valami, ami soha többet vissza nem tér. És hiába tudom az eszemmel, hogy most úgy jó minden, ahogy van, hogy öt gyerekkel kerek az életünk, számtalan új kihívás és kaland vár még rám; a szív, az egy más dolog, főleg, ha úgy érzi, a tulajdonosa fordulóponthoz ért. Fájt a hirtelen jött felismerés? Igen. Nagyon.
Valahol az agyam mélyén persze mindezzel tisztában voltam, hiszen Legkisebb kinőtt ruháit rendre elajándékozom, nem tartogatom már őket, de valahogy az a mozdulat, amivel azt a kukát kitettem az életünkből, az egészet olyan véglegessé tette. Ruhákból lehet újat venni – és sokszor jól is esik egy-egy új pólóval frissíteni a gyerekek készleteit, hogy ne mindig ugyanazt a nénós autót simítsam végig ruhahajtogatás közben -, de az a fehér, műanyag, fedél nélküli doboz tizenhárom éven át a mindennapjaink része volt, egy korszakot, egy állapotot képviselt, aminek most már örökre vége.
Ott, a szeméthalmaz felett hirtelen irigykedni kezdtem minden pocakos kismamára és minden nőre, akik előtt még ott a lehetőség, hogy átéljék, megéljék, magukba szívják ezeket a pillanatokat, perceket, napokat. Mert az ember csak akkor döbben rá, hogy mit veszített, mulasztott, amikor már késő. Mert minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. (Közhelyeket puffogtatni? Micsoda blődség! De mit csináljak, ha tényleg ezt éreztem?)
Tudod, hány és hány pillanatot hagytam veszni az anyaságomból, mert a bosszúságot láttam benne, mert letaglózott a fáradtság, esetleg a külső világ rosszallásától félve vagy erővel, a szülői tekintélyemet latba vetve, vagy pusztán gyávaságból a helyszínről elmenekülve siettem lezárni őket, mert kényelmetlenek és kínosak voltak?! Na, a fehér kukával a kezemben február utolsó szombatján úgy döntöttem: mostantól másképp lesz.
A mindennapjaim racionális részét nagyon is tudatosan élem, öt gyerek mellett ez nem is lehet másképp. Bár az anyaság szinte az egész életemet átszövi, ott valahogy ez többször elmarad… és nem a gyereknevelés terén, sokkal inkább az érzelmi részen. Mostantól még jobban igyekszem majd jó mélyen magamba szívni és élvezni – és ha azt nem is lehet, például egy földön fetrengős, dackorszakos hisztit, akkor is megélni, átélni – minden pillanatot és a vele járó feloldozó katarzist (mert a legsötétebb pillanat végén is ott a feloldozás, az ölelés, a puszi, a bocsánatkérés, az ordibálós szájkarate lecsendesedése és a higgadt észérvek felbukkanása stb.), amit a gyerekeimmel élhetek át, még azokat is, amelyeket legszívesebben átugornék, magam mögött hagynék vagy amelyek elől messzire elfutnék.
Élvezni akarom az anyaságomat minden nyűgével, örömével együtt úgy, hogy ne érezzem soha többet: valamiről lemaradtam, valamit elmulasztottam, ami soha többet nem tér már vissza. Kikerekítem az életem, az életem kerekét.
És ehhez nem kellett más, mint egy lomtalanítás egy kopott, sokat megélt kukának álcázott vödörrel megfejelve. Az élet mindig tud szolgálni meglepetésekkel… negyvennégy év után is.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Négynél már nekünk sem lesz több. Most sírtam egy sort…
Szia Mariann!
Ne tedd, nem véletlenül van annyi gyereke az embernek, ahány. Leteszünk egy terhet és csak a jövőre koncentrálunk. Bár nagyon nehéz letenni, ez tény, elfogadni valamit, ami végleges. De jó, hogy élvezhetjük a többi kalandot!
Üdv: Barbara
Én is most tartok ezen a ponton, de még nem mertem elmerülni benne, és a döntés sem mondatott még ki. De ott lappang már. Ezeket a gondolati köröket mégis megfutottam. Én most választom el a Legkisebbet, ugyanezeket az érzéseket váltotta ki belőlem.
Szia Hajni!
A döntések soha nem könnyűek, főleg, ha hosszú távra, vagy akár egy életre szólnak. Ez egy fordulópont, amin túl kell lendülni, én ezt ezzel az írással tudtam megtenni… véglegesen. Nem könnyű elengedni dolgokat, de igenis minden okkal történik.
Sok boldogságot a kicsivel és a többiekkel!
Barbara
Olyan szépen megfogalmaztad, hetek óta ezeket érzem én is…. Öt gyerek itt is, de nehéz elengednem a körforgást, hogy a lehetőség még az enyém legyen egy új babát szülni és gondozni. Nehéz eldönteni, hogy örüljek a szabadságnak vagy szomorkodjak egy korszak vége felett….
Kedves kiseri!
Köszönöm, hogy ellátogattál a blogomra. Gratulálok a családodhoz.
Nagyon nehéz tud lenni az elengedés, egy korszak lezárása, de ha képesek vagyunk letenni ezt a terhet, akkor ott a sok új kihívás, amelyek csak ránk várnak. Én most ezekre igyekszen koncentrálni és tudatosan figyelni arra, hogy megéljek minden percet.
Szívesen látlak máskor is.
Üdv: Barbara
Nálunk három lány van és három porontyot is terveztünk -így is kérdéses volt, belefér-e a harmadik (aki aztán gyorsn összejött és már nem volt visszaút szerencsére). Mostanában kezdem azt érezni, hogy egészségileg helyrejöttem az utolsó szülés-kisgyermekkor után is és ha nagyon akarnánk, beleférne még egy… De sok okból nem fér bele és így kerek a családunk nálunk is. Mégis annyira fura hogy szeretnék még egy utolsót -bár ha mégis lenne, vajon nem akarnék azután is még egyet? Lehet, hogy azért is érzem így mert mindig is szerettem volna egy fiút -nem mintha a lányainknál bánnám hogy azok lettek de kipróbálnám, milyen ha fia van az embernek, hiszen azt mondják, nagyon más. Nehezen fogok beletörődni, hogy fiam sosem lesz, pedig ez olyan butaság, nem? Egészségesek a gyerekeim és csodásak szerintem, nem is kellhet ennél több.
Szia Viki!
Az ember mindig vágyódik arra, amiben nem lehetett része… ez így volt mindig is. De szerintem ez nem baj és nem jelenti azt, hogy nem lennél elégedett a jelenlegi életeddel.
Nem könnyű elengedni a vágyainkat, mert mindig ott van bennünk, hogy mi lenne vagy lett volna, ha…
Gratulálok a három gyönyörű lányodhoz. Nekem egy jutott, de biztosan nem véletlenül alakul az életünk úgy ahogy.
Szép napot!
Barbara
Olyan érdekes ez, egy másik komment miatt kaptam értesítést és jutott eszembe, hogy évekkel ezelőtt írtam ide. Aztán mégis lett még egy gyermekünk 🙂 Fiú 😀
Kedves Barbara!
Nagyon köszönöm ezt a cikket, a valóságot, amit megcsillanttattál vele. Én most várom a másodikat, “nagylány” lassan 2 éves lesz és kijut a hisztiből, meg a dacoskodásból. Sokszor morgolódom a csíntevések miatt, de ez az írásod olyan ősi bölcsességgel nyugtatott meg, ami rávilágított a dolgok múlandóságára. Az örömteli és bosszantó pillanatok is hiányozni fognak később, amikor már felnőnek és ezek a szélsőségek adják a mindennapok izgalmát és kérdéseit.
Nagyon köszönöm!
Kedves Enikő!
Nagyon szépen köszönöm, hogy benéztél hozzám és tetszett, amit olvastál.
Hajlamosak vagyunk a rohanó világban mi is rohanni, igyekszünk túl lenni dolgokon. Anyaként nagyon sok helyzetet nem könnyű megélni – persze nem csak anyaként fordul elő ilyesmi -, de néha muszáj tudatosítani magunkban: elmúlik minden és a fejlődésünkhöz mindegyikre szükségünk van a gyerekeink érdekében, így lehetünk jobb szülők.
Még egyszer nagyon köszönöm, hogy erre jártál és megírtad a gondolataidat. Köszönöm neked.
Üdv: Barbara
Kedves Barbara!
Nagyon megfogott az írásod, annyira át tudtam érezni. Mi még ugyan “nem dobtuk ki a kakikukát” az életünkből, néha-néha motoszkál a fejemben, szivemben, milyen lenne még egy baba, de négy lány után nem tervezünk már babát. Legkisebb 4 éves, a nagyokkal kamaszkor kezdetére kacsintgatunk, szép az élet. Köszönöm, hogy cikked által megerősítettél abban, hogy ki kell élvezni, át kell élni minden pillanatot.
Kedves Katica!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra.
Azt pedig külön köszönöm, hogy megosztottad velem az érzéseidet.
Gratulálok a családodhoz, nagyon különleges lehet négy lányt nevelni, terelgetni.
Az élet tényleg szép, csak észre kell venni, hogy mit lehet benne szeretni. Mert persze nem minden oldala van kedvünkre, de ha képesek vagyunk meglátni az értékes pillanatokat, akkor egy gyönyörű kép rajzolódhat ki elénk.
Sok boldogságokat kívánok családod körében.
Nézz be hozzám máskor is, hátha találsz kedvedre való olvasnivalót.
Üdv: Barbara
Kedves Barbara! Ez nagyon jó írás…A múltkor kérdezted, hogy miről kellene írni – hát erről. Szerintem ez sokaknál tabu.Van aki eljátsza, hogy ez nem is fáj, hogy ebben nincs semmi- könnyen megy, így tervezték..és lehet, hogy sokaknál így is van….de szerintem sokunknál meg nagyon nem…A múltkor mondtam épp, hogy mi szülők olyanok vagyunk, mint a hordozó rakéta – egyetlen célunk és küldetésünk, hogy a gyermek űrhajó felkerüljön a pályájára – aztán mi szülők dolgunk végeztével aláhullunk, kb. eltelik az életünk – mission completed…Na ezért kell élvezni még a hisztit, meg az éjszakázást is, mert az maga az élet! Bocs, ha túl pesszimistán hangzik – nem annak szántam!
Üdvözlettel: sorstársad az 5-ben:-)
Kedves Mamisomafa!
Köszönöm, hogy betértél hozzám a blogra és megosztottad velem a gondolataidat a témával kapcsolatosan.
Sokfélék vagyunk és én azt gondolom, hogy biztosan vannak azok, akik teljesen tudatosan le tudják zárni ezt az életszakaszukat. Másoknak ez nehezebben megy. Azt gondolom, hogy mindkét hozzáállásnak kellő teret kell biztosítani, hogy mindeki úgy élhesse meg ezt, ahogy az számára a legjobb és amelyből a legkönnyebben fel tud állni utána.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy a gyerekeink pályára állításával mi, szülők aláhullunk. Nem kellene, hogy így legyen. Mert a gyerekek előtt is volt életünk és a gyerekeink után is KELL, hogy legyen életünk. Én ezen folyamatosan dolgozom, pontosan azért, amit írtál, mert a gyerekeink felnőnek, saját lábra állnak, én pedig nem csak egy anya vagyok – bár ez a szerepem az életem végéig megmarad -, hanem sokkal több annál. És erről nem szeretnék lemondani. A gyerekeim kedvéért sem.
Üdv: Barbara
Kedves Barbara, örömmel emlékeztetlek rá, hogy nem véglegesen búcsúzik az ember ezektől az élményektől, mert akik vállalták a szülőséget, utalvanyt kaptak a nagymamaságra is! Ami még sokkal nagyobb ajándék,, mint az szülőség, mert kevesebb benne a felelősség, több a rövidtávú szabad választás… Nem hittem másoknak, hogy ennyire jó, de örömmel, hálás szívvel élem át. Elvezettel olvasom a blogodat, minden jót kívánok! Mw7