Él bennem egy kép a gyerekeimről… másokban pedig egy másik, de vajon melyik a gyerekeim igazi arca?
Nem először fordul elő, hogy feltűnik ez a kettősség.
Minden szülőt gyötör a kétség, hogy jól csinálja-e, amit csinál, megfelelően neveli-e a gyerekeit. Én sem vagyok ez alól kivétel, sőt a gyerekeim száma miatt talán még több a hibázási lehetőség és az ebből fakadó lelkiismeretfurdalás. A szakemberek és a nálam okosabb/tapasztaltabb szülők, akik már felnevelték és útjukra bocsátották a gyerekeiket, állítják, hogy ez a kettősség normális, mármint hogy a szülő másképp látja a gyerekeit, mint a külvilág.
A szemléletbeli különbségre először akkor döbbentem rá, amikor még csak négy gyerekünk volt és nyaralni voltunk az egyik kedvenc helyünkön. A gyerekek kint játszottak a kertben – az én szememben éppen ölték egymást -, amikor a szálláshelyi mindenes megkérdezte:
– Mindig ilyen jó testvérek?
A kérdés elment a fülem mellett, biztos voltam benne, hogy nem nekem szól, mert Nagyfiú épp akkor dugott egy békát Nagylány pólójába, Középső pedig épp az akkor fél éves Négyes szájába igyekezett becsempészni néhány fűszálat… a sárosabbik fajtából. Néztem őket és épp azon voltam, hogy kisimítom az egyenetlenségeket, amikor újra felhangzott a kérdés megtoldva még egy mondattal.
– Mindig ilyen szépen eljátszanak egymással? Nagyon jó testvérek, látszik rajtuk – ismételte meg újra.
Jó testvérek? Az én gyerekeim? Körülnéztem, nem volt ott rajtam kívül senki, tehát az úriember tényleg hozzám beszélt. Nem jutottam igazán szóhoz, talán hümmögtem valamit, aztán másfelé néztem gyorsan és azon morfondíroztam, hogy ő tényleg nem azt látja, amit én, vagy csak én nézem más, szigorúbb szemüvegen át a gyerekeimet?!
Mit lát ő, amit én nem? Mitől mások a gyerekeim mások szemében, mint az enyémben?
Ha a gyerekeim otthoni viselkedéséből indulok ki, akkor csapnivaló szülőnek érzem magam, aki nem tud közöttük rendet tartani: feleselnek, visszabeszélnek, nyeglék, hangosak, nem egyszer gorombák is. Egyszóval nem azok a szobanövény típusúak, hogy csendben elálldogálnának a sarokban: gyakran zeng a lakás a vitáiktól, a versengéseiktől, amit néha nem sikerül nekem sem ügyesen lerendezni, megesik, hogy a kisebbek egymásnak esnek, lökdösődnek, taszigálják egymást, sőt még az is előfordul, hogy vérig sértik egymást kimondott és ki nem mondott szavakkal, csúfolódással. Nekem erről sok minden jut az eszembe, de a testvéri szeretet… nos, az biztosan nem.
És ez bizony az én hibám…
A gyereknevelés mögött rejlő felelősség talán túlságosan is gúzsba köt, annyi mindenre kell figyelni, minden szónak, minden tettnek, cselekedetnek súlya van, a példamutatás nagyon fárasztó tud lenni, és a vitákat, a veszekedéseket sokkal könnyebb meghallani és ebből fakadóan túlértékelni, mint a szeretet perceit, amelyek csendesek és visszahúzódóak, nem kérkednek, csak lebegnek az időben, és úgy vannak jelen, hogy szinte fel se tűnnek a szülői felelősség által elhomályosított szemüvegen át.
Pedig ezek a percek azok, amikor a gyerekeim megmutatják valódi énjüket. És ez az, amit a külvilág lát… és ez az, amire nekem, mint szülőnek szintén koncetrálnom kellene tudatosa(bba)n, így erősítve a gyerekeimben, hogy bármilyen csibészek, fárasztóak, kiakasztóak is tudnak lenni (mert tudnak, ez nem vitás), minden perc megéri a tőrödést, mert igenis meghálálják, ha elsőre nem is úgy, ahogy én gondolom, ahogy én elvárnám.
Ez az elvárás szó is milyen már? Ennek ellenére, minden szülőben (vagy legalábbis sok szülőben) él egy kép, hogy milyennek szeretné a gyerekét (szófogadónak, kedvesnek, jó tanulónak… szóval csupa ilyen klasszikus jógyerek jelző, amilyen igazából talán nem is létezik) és én például néha nagyon bele tudom lovalni magam abba, hogy de miért nem ilyenek, hogy bezzeg a másé…!
Nevelek hát és küzdök, szorongok, aggódom, próbálom a helyes útra terelni és rajta is tartani a gyerekeimet úgy, hogy közben nincs igazi rálátásom arra, mindez mire is elég. Számomra ez a legnehezebb a szülői szerepben. Valaki a múltkor találóan megjegyezte, hogy mi, szülők soha nem fogjuk megismerni a gyerekeink valódi énjét, nem láthatjuk, hogyan hasznosították mindazt, amit tanítottunk nekik addig, amíg végleg el nem engedjük a kezüket és a saját lábukra nem állnak. És addig?
Addig el kell hinnünk a világból érkező visszajelzéseket, reflexiókat, hogy például Nagylány hisztijei csak nekem/nekünk szólnak, mások hírből sem ismerik ezt az oldalát, a mellettem soha nem köszönönő Nagyfiú igenis tud udvarias lenni, ha egyedül megy a boltba/cukrászdába, ismeri a köszön-kér-elköszön formációt és használja is rendeltetésszerűen (jó, nem mindig, de többször igen, mint nem), a folyamatosan beszélő, a többiekkel szinte állandóan incselkedő Négyes az oviban tud hallgatni, figyelni és piszkálódás nélkül játszani a társaival, Középső a szélsőséges oldalát szintén csak nekünk tartogatja, másokkal előzékeny és kedves…, ahogy arra tanítottuk őket és ahogy mi ritkán látjuk őket.
De tudjátok mit, inkább a biztos hátországgal szemben éljék meg, illetve ki a szélsőségeiket, a lázadásukat, a függetlenedési törekvéseiket, hogy aztán majd a nagybetűs életben megmutathassák igazi arcukat és bebizonyíthassák, igenis megérte minden perc, jó volt az útravaló, amit kaptak.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!
No igen,ismét megfogalmaztad az én érzéseimet. Ehhez nincs is mit hozzátenni…
Szia Mariann!
Remélem, azért nincs mit hozzátenni, mert tetszett. Annyira örülök, hogy ilyen gyakran benézel hozzám és az külön örömmel tölt el, hogy sok mindenben hasonlóan látjuk a világot. Jó dolog, ha az ember nem egyedül éli meg az érzéseit az anyasággal kapcsolatosan, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak, ha van valaki, aki véleményt alkot, továbbgondolja a mondanivalót.
Mindig örömmel látlak.
Legyen szép napod!
Barbara
Természetesen úgy gondoltam, hogy tetszett 😀 Hiszen nekem is hányszor előfordul, hogy végigmegyek velük az utcán, idegbeteg vagyok, mert az egyik épp a másik szavába vág, meg Négyeske épp nyafog valamiért, a nagyok meg ki tudja miért nyúznak, másnap meg mondják anyukatársak, hogy milyen szépen vonultunk együtt, és milyen jó anyuka vagyok, hogy ilyen jól viselkednek a gyerekeim.Én meg nagyokat nézek, hogy vajon milyen rózsaszín szemüveget viseltek, amikor láttak minket. És ilyenkor örülök, mert ezek szerint valamit mégis jól csinálok, de közben sajnálom, hogy nem érzem így.
Ezért mondtam, hogy jól megfogalmaztad az érzéseimet, és ezért tetszett, mert jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel, és biztató volt olvasni, hogy ez tulajdonképpen tök normális dolog.
Szóval köszönöm, és igyekszem sokszor benézni, bár sajnos mindent elolvasni nincs időm.
Neked is szép estét!
Mariann
Szia Mariann!
Az szuper, ha tetszett.
Mi, szülők, főleg az édesanyák, hajlamosak vagyunk nagyon szigorúan megítélni a gyerekeinket. Erőn felül szeretnénk teljesíteni, hogy szuper gyerekeket neveljünk és szerintem, aki egy kicsit is odateszi magát, na, nem tökéletesen, hanem csak elég jól, annak nyert ügye van, hiszen jól csinálja. A kételkedés, bizonytalanság pedig a szülői hivatás része, így vagyunk kódolva, az eredmény pedig majd a büszkeség, amikor látjuk, hogy tényleg megállják a helyüket a világban. Szerintem most azért is különösen nehéz, mert ez egy teljesen megváltozott világ, új kihívásokkal, amelyek minket is alaposan megkevernek, de minden kisimul majd… idővel…, de legalábbis hinnünk kell benne. Nem nagyon van más választás.
Nagyon szép napot.
Barbara
“A jó gyerek otthon rossz.” Egy pszichológus mondta. És milyen igaz! Ez van az én gyerekeimnél is, ami nálatok. Tetszett az írás, régi olvasód vagyok amúgy, a kezdetektől.
Kedves Lídia!
Igen, valahol mélyen tudom ezt jól, de néha, hangsúlyozom néha nekem is jól esne élvezni, hogy jók… 🙂
Örülök, hogy velem tartasz a blogomon, a hűséges olvasó nagy kincs számomra és remélem, találsz majd a jövőben is téged érdeklő tartalmakat.
Szép estét.
Barbara
Kedves Barbara! Nagyon szívesen olvasom a blogodat, bizony a négy gyerekkel nálunk is valahogy így néznek ki a dolgok :)csak eddig nem tudtam, hogy másnál is…Mindig azt kérdeztem magamban, “te jó ég, mások hogy csinálják mindezt???”
Hogy milyenek a gyerekeim “kinnt a világban” én is csak iskolai vagy óvodai visszajelzésekből tudtam eddig leszűrni és bizony sokszor csak csodálkoztam… én is igyekszek a követelményekkel lépést tartani és milyen rosszul esett, amikor azért kapott fekete pontot a “Kettes”, mert a felmérőben odaírta, hogy a jégvirág tavasszal nyílik, vagy “Hármas” azért kapott hiányjelet rajzórán, mert nem tudott krumplinyomatot készíteni, mivel nem vitt magával “burgonyát”, azt hitte nekünk ilyen nincs… Szóval a legnagyobb igyekezet ellenére is mindig közbejön valami. Persze szerencsére dícséretek is 🙂
Úgy gondoltam, leírom a mi történetünket, talán segít valakinek az aggodalmaskodáskor, hogy vajon milyen is a gyereke…
Négy éve megállapították máról-holnapra “Hármasunknál”, hogy csontvelőtranszplantációra szorul – akkor volt 9 éves. A sokkoló hír után a legidősebb lányom AZONNAL mondta, hogy Ő AKAR a donor lenni, azonnal vizsgáltassuk ki, hogy megfelel -e. Akkor volt 15 éves. Második lányom mindenben segített itthon, szó nélkül, az első steril év apró-cseprő de annál fontosabb dolgaiban. Amikor kiderült, hogy a lakásunkat a kórházból való hazatérés előtt sterilizálni kell és újrafesteni, éjszakákon át dolgoztunk úgy, hogy iskola után este kezdtük a munkát és hajnalban hagytuk abba, majd reggel mentek az iskolába…. Mindezt kérés nélkül, 13 évesen… Kell ennél nagyobb bizonyíték? Nekem már bizonyítottak 🙂
Kedves Orsi!
Nagyon szépen köszönöm, hogy időről időre ellátogatsz hozzám, azt pedig különösen köszönöm, hogy egyy ilyen személyes élményt megosztottál velem. Minden tiszteletem a tied és a gyerekeidé. Nagyon büszke lehetsz rájuk. Mi, édesanyák hajlamosak vagyunk a külvilághoz mérni a családtagjainkat, mert valahogy azt érezzük, hogy bizonyítanunk kell kifelé. Pedig nem! Csak olyan nehéz ezt elengedni.
Nagyon sok boldogságot kívánok a családodnak és remélem, Hármas már vígan éli az életetét.
Minden jót.
Barbara
Én most találtam Rád és köszönöm, hogy vagy, és azt, hogy írsz! Nagyon hasonló habitussal rendelkezünk. Én most jöttem rá, hogy néha plusz szünetet kell becsempészek és akkor kapok egy kis jót is. Mert a nyarak jók! Amint jön az ovi vége, fáradt, ordít kinyír mindenkit, leginkább magát a nem alvásokkal, aztán jövünk mi, tesó,anya, apa. És közben én is azon tűnődöm(dühöngök), hogy miért csak ezt kapom?! 😀 Persze logikusan mindent értek( ráadásul óvónő is voltam, láttam ilyet közelről), de most Anya vagyok. 😀 😀 😀 Minden Jót Neked! Írjál még jó sokat!! <3
Szia Éva!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám és nagyon örülök, hogy tetszik, amit látsz, amit olvasol.
Nagyon jó érzés, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel a világban, vannak hozzám hasonló emberek, akik hasonlóan vélekednek, hasonlóan látják a dolgokat, mint én. Ez nagyon szuper és támogató érzés.
Remélem, máskor is benézel hozzám, hiszen továbbra sem tervezem az írás feladását. Nekem ez a felnőtt életem, a kikapcs a hétköznapokból.
Üdv: Barbara