A korai időkben a szülőség beszippant. Szőröstül-bőröstül, testestől-lelkestül. De ez az állapot nem tart örökké. A tükör előtti reggeli tömörülésből a gyerekek lassan kikopnak. Mi pedig ott maradunk szemben a tükörképünkkel és a magunkra csodálkozással. Te ki vagy és hogy nézel ki?
Photo by Caroline Veronez on Unsplash
Biztosan te is ismered azt az elhíresült idézetet, hogy Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a világon, amíg tükrön nem csaplak. Jó-jó, lehet, hogy az eredeti nem ennyire szofisztikált hangnemben szól, de én nem szoktam csúnyán beszélni. Nem. Soha. Nem. És álszent sem szoktam lenni. Soha. Kivéve…
De most nem is erről akarok beszélni. Térjünk csak vissza inkább arra a bizonyos tükörre!
Igen, arra. Arra, amelybe idejét sem tudom, hogy mikor néztem bele utoljára azelőtt, mielőtt úgy körülbelül másfél éve, 2019 tavasza körül valaki le nem ültetett elé és rá nem kényszerített arra, hogy nézzek végre szembe magammal. És lássam meg magamat. És vegyem le a valahogy mindig foltos pólómat, az otthonra-még-jó pulóveremet és a mackónadrágomat és végre öltözzek fel rendesen.
Öltözzek fel rendesen. De miért mondja ezt? Most nem lennék rendesen felöltözve?
* * *
Az igazság az, hogy én teljesen jól elvoltam úgy, ahogy voltam.
Igaz, néha azért elcsodálkoztam azon, miért kérdezik a gyerekek megyek-e valahova, amikor pedig semmi más nem történt, csak nem az állandóan hordott csíkos mackómat vettem fel, hanem a sokkal ritkábban viselt egyszínű kéket. Meg néha azért szembeötlött az is, hogy amíg a gyerekeimnek Angliából rendeltem a vagányabbnál vagányabb, egymással is jól variálható cuccokat, addig az én ruhásszekrényemben ez az attitűd nem vert tanyát. Lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a gyerekeim ruhásszekrényei kicsik voltak, spórolni kellett a hellyel, így tudattalanul is úgy válogattam a ruháikat, hogy jól kombinálhatók legyenek. Nekünk viszont egy mindent elnyelő gardróbunk volt/van, amely a nevéhez hűen mindent el tud/ott nyelni.
Egyrészt talán a hely bősége okán, másrészt talán meg azért, mert azt gondoltam, hogy az anyságban az anyaság a fontos és végképp nincs benne helye a kifelé élésnek, a kifelé mutogatásnak (azóta már tudom, hogy ez egy erős társadalmi nyomás amúgy, hogy így kell érezni, ha szülők leszünk, mindent el kell dobnunk a kezünkből, mert csak azok az igazi szülők, akik így tesznek, mindenki mást meg lehet szólni), amelynek része az öltözködés is.
Így aztán nem is fordítottam rá túl nagy gondot.
A ruhák leginkább random kerültek be a gardróbomba. Vettem pólót, mert kellett. Meg nadrágot, mert kellett. De a két vásárlást nem kötöttem össze. Nem volt benne koncepció. Átgondolt koncepció meg semmi esetre sem. De így meg mindig kellett venni valamit, mert A nem illet B-hez, B nem illet C-hez stb. Pedig valahol mélyen azért volt igényem erre…
Szóval full káosz volt az egész. Egyrészt úgy tettem, mintha ez nekem nem lenne fontos, mert ANYA vagyok, másrészt meg mégis fontos volt. És ez a kettőség egyrészről halmozáshoz vezetett, másrészről meg totál bizonytalansághoz, hogy mi áll jó nekem és mi nem. És hogy ki is vagyok én ott belül?!
Na.
Hab a tortán, hogy úgy gondoltam: engem nem érdekel a divat. Most már tudom, hogy ez nem volt igaz és most sem az, de ehhez voltam hozzászokva. Ennek rém egyszerű oka volt. Szegények voltunk, na. Nincs ezen mit szépíteni. Nem ruhára költötték a szüleim a pénzüket, hanem ennivalóra meg a taníttatásomra (amiért nem lehetek elég hálás). Így azt hordtam, ami jutott. Kreatív soha nem voltam ilyen téren, így a ruhák átalakítása, felturbózása szóba se jöhetett.
Ezzel a háttérrel mélyen belém vésődött, hogy nem a ruha teszi az embert. Azóta persze tudom…, hogy semmi nem ennyire fekete és fehér. És igenis számít a külső. A lényeg, hogy ne csak az számítson! Később meg bejött az újkori élmény az anyaságról, ahol anyának kell lenni, oszt kész és meg is volt az eredmény: egy káoszos, használhatatlan ruhatár, ami csak azért volt, hogy mégse legyek meztelen.
Aztán a gyerekek elkezdtek nőni. A tükör előtti reggeli tömörülésből lassan kikoptak. Az anyaság csigaháza is töredezni kezdett. A tevékeny anyaságom kezdett háttérbe szorulni. És ott voltam én. Mackónadrágban. A tükör előtt. És furán éreztem magam. Valahogy már nem passzolt hozzám. Valószínűleg korábban sem, de akkor nagy volt a tömeg a tükör előtt.
És akkor jött Anna és azt mondta, hogy öltözzek fel rendesen. Mert a ruha igenis teszi az embert. Kiegyenesíti a hátat, felemeli a tekintetet, láttat, erőt és magabiztosságot ad. Nekem. De ami még fontosabb, a gyerekeknek is. Mert a ruhának, az öltözködésnek üzenete van.
Miközben azon voltam, hogy fejben is leszámoljak a mackónadrág-szindrómával, két dolgot kristálytisztán láttam magam előtt:
– minél kevesebb ruhát szeretnék, mert bár nagy a gardrób, de ahogy sok bába között elveszik a gyerek, úgy sok ruha közt elveszik a tulajdonos, és én meg különösen hajlamos vagyok (voltam?) az elveszésre és nem csak térkép nélkül,
– olyan ruhákat szeretnék, amelyek jól kombinálhatók egymással.
Első lépésként beneveztem Annához egy stílus- és színtanácsadásra. Sokan gondolják úgy, hogy ez egy felesleges pénzkidobás. Én is így voltam vele. De most már tudom, hogy nem az. Sőt. A pénzkidobás a felesleges, sem színben, sem fazonban nem hozzánk illő ruhák megvásárlása, vagyis a bizonytalanság. És ugye én épp arról akartam leszokni! Ma már határozottan vallom, hogy egy ilyen felmérés a legalapvetőbb dolog, ami kell ahhoz, hogy bele tudjunk vágni egy gardrób átalakításba. Hogy jól tudjunk belevágni.
Az eredmény sokkolt. Egyrészt kiderült, hogy az a nyakkivágás áll jól, amelyet világ életemben kerültem (V-kivágás), másrészt a nekem jól álló színek között ott a sárga. Sárga! Na még mit nem?! Sárgát azt biztosan nem.
Ha-ha-ha!
Megvoltak hát az alapok, jöhetett a vásárlás, a minimalista ruhatár kialakítása.
Mi a jó a minimalista ruhatárban? (Mielőtt valaki nekem jönne: nem vagyok szakértő, nem szakértői fogalmakat használok, a józan paraszti eszemre és a saját érzéseimre támaszkodva mondom el a SAJÁT véleményemet.) A legfőbb erénye a kombinálhatósága. Hogy minden – vagy majdnem minden – passzol egymáshoz. Szettekben lehet gondolkozni. Ha benyúlok a gardróbba, akármit veszek le, nem nyúlok nagyon mellé semmivel, becsukott szemmel is össze tudok dobni egy szettet, amit simán fel lehet venni. Ez anyaként, sok gyerek mellett életmentő.
Még mielőtt azonban vásárolni rohantam volna, átböngésztem a nekem ajánlott színeket. Nem kevés volt. Annál biztosan több, mint amennyit szerintem jól lehet kombinálni egymással. Kiválasztottam négy fő színt – navy kék, korall/erősebb rózsaszín, petrol kék, (mustár)sárga -, ezek lettek a bázis színeim. Ez nem jelenti azt, hogy csak ezekben a színekben tudok gondolkozni (de!), de ezek adják az egész gardróbom alapját. Ha van is kilengés, a bázis mindig bázis marad és a kilengőket is határon belül tartom és a kombinálhatóság lebeg mindig a szemem előtt. És tudok nemet mondani! (FYI: Amióta minimalista gardróbom van, tudatosan választok színeket és fazonokat, sokkal könnyebben tudok elengedni ruhákat, sokkal könnyebben tudok nemet mondani. És hát pont ez lenne az egyik lényeg! Nekem.)
Nagy fogadalmam volt, hogy nem szeretnék rengeteg ruhát, épp ezért semmilyen fajta ruhából nincs sok a szekrényemben.
Pólókból (6 db), felsőkből (6 db), tunika (2 db), pulóverekből/kardigánokból (5 db) és nadrágokból (4 db hosszú/farmer és chinos, 3 db rövid) általában basic darabokat vásárolok a színeimben. Igen, tudom, hogy fast fashion boltokban vásárolni merénylet a bolygónk ellen, de az alapokat én mégis ott szereztem be.
Ezek megfizethetőek, ha elkopnak, könnyen pótolhatóak. Különlegesebb darabokat szoknyákból (5 db/vegyes hosszúságban), kabátokból (4 db/téli, tavaszi, eső), zakókból/blézekrekből (5 db) veszek. Itt türelmes vagyok. Kivárom, hogy színben és fazonban is találjak olyat, amelyeket még évek múltán is szeretni lehet, szeretni fogok.
Egyberuhák helyett én inkább a jól kombinálható póló+szoknya változatra teszem le a voksomat, de két darabom azért nekem is van.
Nekem a legjobban felsőkből és nadrágokból a C&A Basics kollekciója vált be. Nekem méretarányos, megfizethető, sokféle szín elérhető és vannak benne V-kivágású darabok is (farmer, póló, felső, alap pulóver/kardigán). Az alapdaraboknál én mindig kerülöm a nagy, feltűnő mintákat, helyettük egyszínű, apró pöttyös vagy maximum csíkos darabokat választok. Szintén jó basic ruha fellelő hely az Orsay kínálata (itt én leginkább a kötött pulcsikat, blézereket vásárolom). A nem extravagáns, de a basic-nél egy fokkal erősebb kategóriájú ruhákat a Mohitóban vagy a Reservedben szoktam vásárolni (szoknya, kabát pl.).
Nagy kedvencem a Tatuum, ami azonban már túlmutat az alapokon – bár néha ott is vannak teljesen egyszerű felsők, pulóverek vagy éppen nadrágok -, ár tekintetében is. Ha nagyon különlegesre vágyom, akkor jöhetnek a kis online vagy offline webáruházak, “butikok”, mint például a Zenda, a La Mia Moda vagy a Daarla.
Mi van, ha ki kell öltözni? Nem megyek. Öt gyerek mellet? Ne viccelj! Nincs külön ruhám ilyen alkalomra. Helyette van egy mára már bevált és bejáratott trükköm: a felsőim között van egy-két olyan darab, amely bár hétköznapra is tökéletesen megfelel egy farmerrel, egy kardigánnal, de ha megfelelő darabokkal kombinálom őket, akkor az egész szett extravagánssá válik. A darabok külön-külön nem feltétlenül extrák és merészek (egynek biztosan annak kell lennie, hogy elvigye a szettet), na de együtt!
Megtanultam azt is, hogy jó kiegészítők nélkül nincs, nem tud létezni minimalista ruhatár. Ezek adják azt a pluszt, amelyek életre keltik az alapdarabokat, mindig új oldalukat mutatják meg, változatossá teszik a keveset: övek, különleges harisnyák, merész(ebb), de színben passzoló cipők, ékszerek.
Induláskor nagyon basic szinten gondolkoztam és nagyon ragaszkodtam a színtanácsadáson megfogalmazott iránymutatásokhoz. A négy alapszín szerint válogattam az alapdarabokat – nadrágok, pólók, felsők, pulóverek. Biztosra mentem, biztonsági játékkal. Hónapokig tartott, amíg megjött a bátorságom. De akkor elkezdtem zsigerből érezni, hogy mi áll jól, elkezdtem belakni az új helyzetet és a gardróbomat. Nyitottam olyan darabok felé, amelyeket korábban soha nem vettem volna fel.
Hol tartok most? Két évvel a színtanácsadás után már nem remeg a kezem… annyira, ha az öltözkedésemről van szó. Egyértelműen bátrabb lettem. És talán egy kicsit merészebb is. De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt tudom mutatni kifelé, aki bent is vagyok. Ez az én legnagyobb nyereségem. Köszönöm, Anna!
Méghogy nem a ruha teszi az embert? Nem. Vagy inkább nem csak. De mindenképpen hozzánk tesz. És ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Anyaként sem.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlvelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!