Járvány idején – 0. nap
Itt van. Ideért. A járvány.
Valahol mélyen sejtettem, sejtettük, hogy így lesz. Egy percig nem voltak illúzióim. De így is sokkoló. Így is?! Semmi is. Sokkoló. Így pőrén. Egyszerűen.
Napok óta – vagyis miket mondok?! hetek óta – figyelem a híreket, próbálom elképzelni, hogy mi lesz. Ha bezárnak a világunkba. A sajátunkba. Ha a gyerekek nem mehetnek közösségbe, ha Férjnek home office-ban kell majd dolgoznia, ha bezárnak mindenféle intézményt, lefújják a sportrendezvényeket, nem lesz edzése a gyerekeknek, Férjnek, ha csökkentett üzemmódra vált a világunk.
Mert ez evidens. Az előttünk álló példákból nyilvánvaló, hogy mi sem kerülhetjük el a szükségszerű lépéseket. A kérdés csak a mikor.
Napok óta próbálom elképzelni.
És miközben próbálom elképzelni, két könyv lebeg a lelki szemeim előtt. Amelyet nagyon régen olvastam, de most valahogy olyan közelről látom őket, ahogy még soha. Mondatok, képek, részletek kúsznak elő a fejemből, ijesztő valóságot formálva.
Albert Camus: A pestis
Ken Follett: A katedrális
Nem pánikolok. A koronavírust nem hasonlíthatom a pestishez. Nyilván nem. De nem tehetek róla. Follett annyira, de annyira kézzel foghatóan valóságosan írja le az izolációt, az elzártságot, a karantént a könyvében, hogy nem tudok nem beleborzongatni. Még úgy is, hogy sok-sok évvel ezelőtt olvastam. És úgy is, hogy évek óta nem került a látókörömbe a könyv, valahol mélyen elásva volt a rengetegben. És most mégis. Most mégis eszembe jutott. És egyszerűen nem tudok kikerülni a bűvköréből.
Lehet, hogy nem látom a konyhámat 3D-ben az asztalos rajza nyomán, amit egy kockás papírra firkantott fel, de az agyam olyan 3D-s valóságot húz fel fél perc alatt az olvasmányaim alapján, hogy a legnagyobb hollywoodi rendezők térden állva könyörögnének, hogy akár csak egy pillantást is vethessenek az agyam rejtett zugaiba. Igen, nekem ez az erősségem.
Ez a hihetetlen képzelet, ami pillanatok alatt valóságot képes kreálni. Ez erősség bizonyos helyzetekben. Az írás során egészen biztosan. De most…
Nem pánikolok.
Nem, a francokat nem!
Annyira pánikolok, amennyire még soha. Remeg a belsőm, a folyamatos sírás kerülget. Gyáva lennék? Igen. Gyáva vagyok. Közben meg folyamatosan olvasom a tanácsokat, hogy szülőként hogyan beszéljünk okosan, pánikmentesen a járványról. Aha. Próbálkozom. Mint most sok egyéb mással is. A gyerekek azonban azonnal leveszik, hogy pánikolok.
Bevallom nekik. Pánikolok és gyáva vagyok.
Megkönnyebbülés. Megkönnyebbülök, hogy elmondhattam. Érzem, hogy ez a fajta őszinteség erőt ad. Érzem. Nem alakoskodom, nem csinálok úgy, mintha… Vállalom magamat. Vállalom, ami most vállalhatatlan mások szemében. A gyengeségemet. A félelmemet. A mindenemet átjáró pánikot.
De ott a remény. Hogy ebből a lelki mélységből már csak felfelé lehet vezethet út. Mert nincs lejjebb. A legalján vagyok. Grafikonokat böngészek, térképeket nézek, ahol real time-ban követhető a járvány terjedése… szép nagy piros pöttyökkel jelzik az útját. Nagyon durva. Abba kéne hagynom. Tényleg abba kéne hagynom.
Majd holnap. Holnap majd abbahagyom. Ígérem. Holnap már nem fogok félni. Rendbe rakom magamat. Összerakom magamat.
Holnap.
De ma félek. Félnem kell. Hogy holnap ne féljek. Ma pánikolnom kell. Hogy holnap már ne pánikoljak. Ma sírnom kell. Siratnom ezt a világot. Ami messze nem tökéletes. De az enyém. Ma sírnom kell, hogy holnap már ne sírjak. Nekem ez a túlélésem. Mindent meg kell élnem, hogy túl tudjak lépni rajta.
Mindezt azért, hogy legyen erőm.
Mert van ideje a sírásnak, a pániknak, a félelemnek, a kuszaságnak.
Az erőnek is van ideje. De az hosszú időre kell, hogy szóljon.
De ma még félek. És hagyom, hogy féljek. Átmos, kitisztít. Kereteket teremt. Jó kereteket. Nem hagy felelőtlennek lenni. És most ez a legfontosabb.
Holnap már nem fogok félni. Érzem. Érzem az ébredő erőt. A félelem nyomán ébredő fegyelmezett erőt. Ami lehet, hogy olykor lankandni fog, de kitart hosszú-hosszú időre. És most erre van szükségem. És a családomnak. Mindannyiunknak.
#maradjotthon
Hogy mi lesz holnap? Mi lesz másnap? Mi váltja le a pánikot, a félelmet?
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!