Sokféle szuperhősről hallottam már, de a bogaras hősök még számomra is az újdonság erejével hatnak, pedig léteznek és köztünk élnek… a bogaraikkal együtt.
Na, ha van valami, amivel tutira ki lehet kergetni a világból, azok a csúszómászók és a bogarak, na meg az öt gyerekem. Soha nem bírtam egyik állatfajt sem, szerintem így születtem, ez valami zsigeri ellenállás lehet bennem.
A bogarakkal szembeni ódzkodásom akkor érte el tetőfokát, amikor évekkel ezelőtt Nagyfiúval egyszer kilátogattam az állatkertbe. Megnéztük a medvéket, a pingvineket, a fókákat, a kis- és nagymacskákat, a kecskéket, az afrikai vadállományt, szóval mindent, aminek minimum kettő, de maximum négy lába volt és testét vagy szőr vagy toll borította. Már épp reménykedni kezdtem, hogy megúszom a bogaras szekciót, amikor hirtelen felkiáltott Nagyfiú.
– Nézzük meg a bogárházat!
-Á, ne, késő van, menjünk haza – mondtam.
– Dededededede!
Ígértem neki mindent, de akárhogy is próbálkoztamm, csak nem sikerült meggyőznöm, hogy nem kell nekünk megnézni a bogárházat, annyi szép állatot láttunk már. Így aztán megnéztük… bár ne tettük volna.
Már a bejáratnál feltűnt, hogy akik kifelé tartottak az épületből, mind vakaróznak, ki a fejét, ki a karját, ki a combját. Nem értettem a jelenség okát, de azért bogarat ültett a fülembe a látvány és kicsit furcsán is éreztem magam tőle – talán valami járvány, nem kéne inkább menekülni? -, de hát az ígéret az ígéret. Így vettem egy nagy levegőt és beléptem a félhomályban úszó épületbe a három éves Nagyfiú nyomában.
Bent csak úgy hemzsegtek a bogarak. Voltak magányos harcosok, de volt olyan terrárium is, ahol halomba – mit halomba, hegyekbe! – gyűltek az ízeltlábúak, együtt mozogtak, lélegeztek, komolyan olyan érzésem volt a látvány alapján, hogy képesek gondolkozni, együtt cselekedni, majd rám támadni. Nagyfiú persze tágra nyílt szemekkel, szinte megbabonázva bámulta őket és ha nem vagyok résen, talán néhányat haza is csempészett volna a zsebében, mert szerinte a bogarak cukik. Meg intelligensek. Meg kedvesek. Kacagnom kell! Jó, hogy nem már álruhába bújt szuperhősök!
Pedig képzeld, azok is lehetnek. Legalábbis M. G. Leonard legújabb regényében, a Bogárkirálynőben, amely a Naphegy Kiadó gondozásában jelent meg.
A könyv előzménye a Bogaras fiú, az új történet pedig ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Sőt, még a szereplők sem változtak, legalábbis ami a jellemüket illeti: Lucretia Cutter pontosan ugyanolyan gonosz és kegyetlen, mint volt, ráadásul újabb rémtetten töri a fejét, amely persze nem maradhat titokban a mindig tettrekész, olykor-olykor a szülői tekintélyt is figyelmen kívül hagyó, a veszélyes helyzeteket mágnesként vonzó három jóbarát, Darkus, Virginia és Bertold, na meg a bogaraik előtt.
Nem is kérdés hát, hogy a gyerekek a rettegett divattervező nyomába erednek…, illetve erednének, ha Darkus apja nem tiltaná meg nekik, hogy a bogárkirálynő közelébe merészkedjenek. Na, persze! Majd hagyják Darkus édesapját egyedül szembeszállni Lucretiával. A múltkor is mi történt? Emberrablás, Darkust meglőtték, csak a bogarakon, a barátok hősiességén és Lucretia lányának, Nováknak a bátorságán múlt, hogy nem lett még nagyobb tragédia.
A Bogárkirálynő nem mindennapi történet, nem mindennapi szereplőkkel, nem mindennapi grafikával. A kalandos ifjúsági regény második részében is megvan minden, ami egy igazi nyomozós történethez kell: kémek, ármány, árulás, gonoszság, barátság, állhatatosság, bátorság és persze félreismerhetetlen bogaras humor.
Csak elkötelezett bogárrajongóknak! Elvégre bogarasnak lenni kiváltság. Bár még az is megeshet, hogy e könyv után örökbe fogadsz egy orrszarvú bogarat… elvégre olyan cuki. Meg intelligens. Meg kedves. És különben is, egyszer még veled is megeshet, hogy együtt mentitek meg a világot.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!