A nevetés gyógyít. Mondják. Hittem is, meg nem is, mint sok egyéb hangzatos mondást. Egészen addig, amíg én is meg nem tapasztaltam. Magamon és a gyerekeimen.
hirdetés, Kolibri Kiadó
Ülünk egy kórteremben, tapintható a feszültség. A gyerekeim riadtak, félnek és valahogy bennem sem buzog a bátorság. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, hogyan kéne megnyugtatnom őket.
A mellettem lévő ágyon egy velem egyidős, egyszerű, falusi asszony ül. A szemem sarkából látom, hogy figyel minket, de közben úgy tesz, mintha olvasna. A következő percben kirobban belőle a nevetés. Fél perc múlva magam se tudom, hogy miért, de én is nevetek. Először bátortalanul, majd egyre jobban és szívből jövőn.
Ránézek az asszonyra, rám kacsint. A gyerekeim pedig beállnak a sorba, pedig fogalmuk sincs, ahogy nekem sem, hogy miért és min nevetünk. Csak nevetünk és ettől megkönnyebbül a lelkünk. Végül is ez csak egy kórterem, ahol csak pár napig leszek és akár minden egyes nap találkozhatunk, használ a konzervatív kezelés, nem kell kés alá feküdnöm, és különben is: az élet szép!
Több, mint fél éve már, hogy ez a jelenet lezajlott egy fővárosi kórház negyedik emeletén, egy puritán kórteremben. De még mindig megérint, ha felidézem. Eszembe jut, hogy még felnőttként is milyen félelemmel léptem át – félig bénult lábbal – a közintézmény küszöbét. Még a könnyem is kicsordult, amikor a vizsgálatot végző orvos közölte: az állapotom miatt szó sem lehet arról, hogy hazamenjek, pár napig bent tartanak a kórházban. Ha ez engem ennyire megviselt, mekkora teher lehet ez egy gyerek számára!
Akárhogy is nézzük, a kórházi tartózkodásról alkotott kép nem túl pozitív. Nevezhetjük ijesztőnek, félelmetesnek, lehangolónak, a lényeg a lényeg: senki nem szeret kórházba kerülni.
Nincsenek ezzel másképp a negyvennégy emeletes Lord Funt kórház kiskorú lakói sem és ezt a véleményüket nem is rejtik véka alá a kortárs gyerekirodalom meghatározó alakjának legújabb regényében, amely a Kolibri Kiadó gondozásában jelent meg.
A bentlakók véleményét osztja Tom, az újonnan bekerült beteg is, aki az első pillanattól fogva hátborzongatóan szörnyűséges helynek tartja az intézményt, ahol a főnővér – saját bevallása szerint – nem szereti a gyerekeket, csak úgy árad belőle a rosszindulat, a kórházi menza pocsék (ha egyáltalán van), a kirendelt orvos kétbalkezes, a betegeket fogadó és szállító portárs pedig végtelenül csúnya és büdös.
A sztoriból azonban az is hamar kiderül, hogy a Lord Funt kórház mindezek ellenére kicsit sem hasonlít a megszokott intézményekre (bár rozzant külsejét, felszereltségét tekintve meg éppenséggel nagyon is sok az egyezés), mert van egy különleges közössége, az Éjféli banda. Egy mindenre képes – gyerekekből álló – csapat, amelynek nevét és célját (beteg kortársaik álmainak teljesítése) egymásnak adják át az intézmény legfelső emeletén található kórterem lakói, és különleges tevékenységüket természetesen a legnagyobb titokban végzik.
Egy bizonyos pontig. Mert egyszer csak minden kiderül és a következményekre senki sincs felkészülve.
A történet magával ragadó, beissza magát az ember tudatalattijába és miközben hömpölyög, mi pedig nevetünk vagy épp elérzékenyülünk, észre sem vesszük, hogy mennyi mindent tanít nekünk Walliams. Életről, szeretetről, barátságról, összetartozásról, együttérzésről, hűségről és arról, hogy
“A élet értékes. Minden pillanata az. Kedvesnek kell lennünk egymáshoz. Amíg megtehetjük.”
Walliams, aki pontosan emlékszik még arra, hogy milyen is gyereknek lenni (az én szememben ez az egyik legfőbb erénye íróként és ez a tulajdonsága minden eddigi könyvéből egyértelműen kiderül), mindvégig kiszolgálja a pontenciális olvasóközönségét és az ízlésüket (mondhatnám úgy is, hogy nem bánik szűkmarkúan az alpári humorral), és bár egyre-másra kikacsint a történetből, együtt él a gyerekekkel és az ő világukkal, de mindeközben gondosan őrzi a sztori fő vonalát.
A szereplők megformázásánál ügyelt arra, hogy jól elkülöníthetőek legyenek a jók és a gonoszak, egy pillanatig se legyen kétséges, hogy ki melyik oldalon áll. Így esett, hogy a jók minden képzeletet felülmúlóan megőrzik jóságukat, a gonoszak pedig a velejükig ártalmasak. Ezek a felnagyított és egyértelműsített érzelmek átragadnak az olvasóra is.
Bár ránézésre a könyv kifejezetten robusztusnak tűnik majd ötszáz oldalas terjedelmével, de a rövid fejezetek, amelyek majd mindegyikére jut egy-egy vicces vagy izgalmas részlet, a kiváló történetvezetés, a lendületes tipográfia, a fantasztikusan eltalált illusztrációk (Tony Ross) csak úgy vezetik a szemet és észre sem vesszük, hogy máris a könyv utolsó lapját ütjük fel. És akkor ott azt kívánjuk, bárcsak tovább folytatódna az Éjféli banda története.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!