Szörnynek lenni nem szörnyűség

Az emberek gyakran mondogatják, hogy szörnyen érzik magukat ezért vagy azért. Pedig szörnynek lenni nem szörnyűség! A szörnyek világában például tutira nem.

(hirdetés, Naphegy Kiadó)

 

Az élet nem habostorta. Gyerekekkel különösen nem. Szörnyen nehéz tud lenni. Nem panaszkodásképpen mondom, egyszerűen tényt közlök. Aki benne él, az tudja miről beszélek, aki meg nem, annak úgysem tudom elmagyarázni. Vannak különösen nehéz időszakok. Például a dackorszak, aztán meg ott van a kamaszkor, de azért közte is van egy-két rázósabb szakasz, amikor többször pirul vagy lilul a fejünk drága szemünk fényétől, mint ahogy azt mi normálisnak tartanánk.

Különösen igaz ez a négy-hat éves korosztályra, amelynek tagjai mindent viccesnek találnak, ami számunkra kínos, előszeretettel foglalkoznak olyan dolgokkal, amelyek undik és büdik, na és persze a szavaikat is ennek megfelelően válogatják meg. Nem könnyű velük az élet, az tuti. Persze tudom, hogy csak életkori sajátosságról van szó és elmúlik nyom nélkül, de amíg benne vagyok, addig valahogy nem igazán tudom élvezni.

És ha az undi és büdi dolgok nem lennének elegek, akkor melléjük társulnak még a szörnyek. És a szörnyek legszörnyűbb tulajdonsága, hogy a legtöbb gyerek fél tőlük. Az enyémek biztosan. Ennek következtében aztán hosszú éveken át kelhettem az éjszaka közepén, hogy kiűzzem őket a sarokból, lecsalogassam őket a szekrény tetejéről vagy néhány keresetlen, de annál határozottabb szóval távozásra bírjam őket a gyerekszobából. Mindezt az éjszaka közepén.

Hja, kérem, szülőnek lenni nem könnyű. Mondjuk a szülőszobán nem készítettek fel arra, hogy egyszer majd még szörnyvadász szerepben is meg kell mutatnom magamat. Komolyan. Mint a Szellemírtók. De velük ellentében az én esetemben az eszközhasználat egyáltalán nem javasolt, mert attól csak még jobban megrémülnének a gyerekeim. A szörny mellé kapnának egy seprűs boszonykányt is. És különben is az éjszaka sötétjében nagyon kellemetlen a darabokra tört váza darabjait szedegetni. Így marad az erélyes fellépés. Hát, kösz.

Sokkal jobban örültem volna tehát, ha a gyerekeim nem félnek a szörnyektől. Minő meglepetés! Hanem mondjuk inkább nevetnek rajtuk. Mert a szörnyek viccesek. Szerintem. És különben sem léteznek. A gyerekeim szerint meg igen. És minél félelmetesebbek, annál valóságosabbak. Meg voltam hát lőve. Ebben az állapotomban akadt a kezembe a Naphegy Kiadó Varacska – A szöny, aki mindig elkésett című szörnyen vicces szörnyes kötete. És most már egy ideje jól alszom. És Legkisebb is. Mert belátta, hogy a szörnyek viccesek. Meg ügyetlenek. És jószívűek. De leginkább nagyon-nagyon szerethetőek.

 

.

A könyv főszereplője Varacska, aki nem is olyan szörnyű szörny. Inkább olyan belevaló kis szörnyecske, akinek számtalan tulajdonsága mellett – tud triangulumon játszani, szereti a rendetlenséget, gyűjti a nyakkendőket, kedvence a könnyen elkészíthető, ropogós kavicsos pizza – a legfőbb ismérve mégiscsak az, hogy nem tud pontos lenni. Legalábbis szándékosan nem. Akaratlanul persze megy neki…

A hat, önálló meseként is értelmezhető fejezetből kiderül: mi a szörnyek szerepe abban, hogy a villamosokon néha-néha büdös van, hogyan (nem) lehet a leghatékonyabban vigyázni egy csapatnyi szörnytestvérre vagy hogy mi történik akkor, ha egy szörnynek fülbemászója lesz.

A vicces történetekhez jól átgondolt, aprólékosan megrajzolt illusztrációk tartoznak, amelyek szépnek ugyan nem mondhatók, de tökéletesen tükrözik a könyv szellemiségét, jól kiegészítik a szöveget és segítik eloszlatni azt a nézetet, hogy szörnynek lenni szörnyűség.