Amióta a gyerekeim megtanultak kérdezni, úgy érzem, mintha állandóan vizsgáznék a legkülönfélébb témákban. Mint egy folyamatos elmebajnokság, ahol nem nagyon illene alul maradnom.
(hirdetés, Napraforgó Könyvkiadó)
Illene, nem illene, néha azért megesik.
Sokgyerekes édesanyaként – meg úgy egyébként is – hiszem és vallom, hogy a direkt tanulás helyett a világ megismerésének legjobb módja a kérdezés. Mindig is a kérdések vitték előre az emberiséget, a megfelelő időben, a megfelelő helyen feltett kérdések. Na és persze az arra adott válaszok.
Az indirekt tanulás során a fogadó fél nemcsak mintegy elszenvedi a tanulást, mint folyamatot, hanem élvezi a tudás befogadását, élvezi, hogy kitágul a világ, hogy egyre több kérdésre tudja a választ. A megfelelő választ. A folyamat ráadásul öngerjesztő: minél többet tud valaki, annál többet fog kérdezni, és mi lehet fontosabb annál, minthogy fenntartsuk a gyermekeink érdeklődést a világ iránt?
A gyerekek ezt pontosan jól tudják. Zsigerből. Végül is kik, ha ők nem? Az enyémek is. Amióta megtanultak beszélni, folyamatosan kérdeznek mindenről, bármiről, akármiről. Legyen szó zenéről, játékról, filmekről, komoly vagy komolytalan témáról. Én pedig válaszolok. Vagy legalábbis megpróbálok.
Néha egészen határozottan úgy érzem magamat, mint az Egri János nevével fémjelzett Elmebajnokság című vetélkedőben, ahol egy adott témakörön belül egyre nehezedő, olykor-olykor egymásra épülő kérdésekre kellett adott idő alatt válaszolni. Na, ez nálunk is megvan. Csak nekem öt Egri Jánosom van. És szimultán kérdeznek. És ha ez nem lenne elég, szimultán várják a válaszokat is. És nem kegyelmeznek.
Az indirekt tanulásnak azonban van egy másik módja is. Amikor én kérdezek. És a gyerekeim válaszolnak.
Nincs is ennél egyszerűbb feladat! Elvégre csak kérdezni kell. Paradicsomi állapot, végre nem tudok beégni. A válaszokkal nem is, csak a kérdésekkel. Aha. Ahogy azt az egyszeri szülő képzeli. Egyrészt ugyebár öt különböző korosztályról beszélünk és ami az egyiknek könnyű, abból a másik legfeljebb a névelőt érti meg. Vagy még azt sem. Mert lila füstje sincs arról, hogy mi az a névelő. Érted a problémát, ugye? Másrészt úgy kell(ene) kérdeznem, hogy még véletlenül se érezzék belőle, ők most tanulnak, okosodnak, tornáztatják az agyukat. Nem kis feladat. De innen szép nyerni, ahogy a mondás is tartja.
De lehet nyerni. Könnyűszerrel. Csak meg kell találni a minden szempontból ideális segédeszközt. A Napraforgó Könyvkiadó hat darabból álló, 5-6 évestől 10-11 évesig, korosztályokra bontott Tornáztasd az agyadat sorozata pedig épp megfelelő. Minden szempontból. A tartalmat és a kivitelt tekintve is.
.
A sorozat kötetenként száz érdekes kérdéssel és válasszal várja a gyerekeket. A kérdések többnyire a megcélzott olvasóközönség életkorának megfelelő általános műveltségre építenek, de olykor még a felnőtteknek is okozhatnak meglepetéseket. Én már csak tudom… Ugyanakkor használatukhoz nem feltétlenül szükséges szülői részvétel, a gyerekek egymást is kiválóan el tudják szórakoztatni a kérdezz-felelekkel.
További plusz pont, hogy a köteteket nem mindennapi legyezőformájuknak – és nem utolsó sorban strapabíró alapanyaguknak – köszönhetően nemcsak otthon forgathatjuk, hanem ideális társak lehetnek utazáshoz, kirándulásokhoz is, mert a tudásvágynak nincs határa. Legfeljebb a csillagos ég. Az milyen messze is van? És hány csillag van az égen? És mitől is világítanak? Na és a fekete lyukak, azok miért nem világítanak?
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz vagy a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!