A szülőség egyik legnagyobb kihívása a hatékony tudásátadás a gyereinknek. A direkt tanítás eredményességének korlátozottsága egyre inkább szembetűnő. Más eszköz? Személyes élmény, vonzó, ismert környezet, burkolt, de mégis nagyon pontosan körüljárt, szakszerű információk vicces, szórakoztató csomagolásban. Egy új út. A jó út. Amely akár a Plútóig is elvezet. Főleg, ha Farkas Róbert író, illusztrátor az idegenvezető.
hirdetés, Kolibri Kiadó
Photo by Jaredd Craig on Unsplash
Ha jól számolom valamivel több mint tizenegy évvel ezelőtt merültünk alá először a magyar közoktatás bugyraiba. És azóta se bukkantunk fel belőlük. Ezt akár szó szerint is veheted. Vannak pillanatok, amikor épp nem érzem úgy – leginkább hétvégéken, na meg persze a nyári szünetben -, hogy agyonnyom az a rengeteg információ, amit nap nap után zúdítanak ránk, de hogy nincs menekvés a frontális és direkt oktatás csapdájából, az tuti. Egyelőre. Egyelőre!
Az információk csak jönnek és jönnek és én, na meg persze a gyerekeim, csak úgy kapkodjuk a fejünket. Én leginkább azért, hogy melyik infót mégis hogyan tömjem bele a leszármazottaim fejébe, ők meg azért, hogy hogyan kerüljék ezt el a legsikeresebben. Mert ez túl sok(k).
Ennyit nem lehet megtanulni. És persze nem is kéne. Na meg leginkább nem így. Én magam is emlékszem, hogy jórészben azok a dolgok maradtak meg a fejemben, amelyekhez valami élmény párosult. Amelyet a tanárok nemcsak le akartak nyomni a torkomon szárazon és unalmasan, hanem amelyiket valamilyen módon “becsomagolták”. Amelyhez társult valami… valami más is. Amihez adtak valami többet a szimpla adatokon kívül. Egy jól eltalált poént, egy kísérletet, ami nagyot szólt, gyakorlatilag bármit, bármilyen apróságot, amelyet a mai napig emlegetek, ha csak szóba jön az adott téma.
Szerencsére ma már egyre többen ismerik fel ezeknek az apróságoknak a jelentőségét. Bár ezen a felismerésen túl nem nagyon jutunk máshová. A rendelkezésre álló külső erőforrások mennyisége ugyanis még mindig kevés. Amelyekkel ezt a pluszt biztosítani tudnánk. A szórakoztató tudásátadás még mindig mostohagyerek a mai magyar közoktatásban. És nem csak ott. Mi, szülők is idegenkedünk tőle. Félünk, hogy a szórakoztató faktor elviszi a fókuszt a tanulásról. Pedig ennek a félelemnek nincs alapja. A gyerekek szeretnek tudni. Mert a világot megismerni jó. Ha jó az út. És nem unalmas, nem didaktikus, nem kényszerítő.
Farkas Róbert szabadúszó illusztrátor és animátor épp egy ilyen eszközt ad a kezünkbe legújabb könyvével, a Bernát Barbara rajzaival illusztrált Elugrottam a Plútóra, holnap jövök!-kel.
A nagy sikerű Eszes róka-sorozat szerzőjének legújabb kötete pontosan azt csinálja, amelyre minden szülő vágyik: egyszer tanít és szórakoztat a kiskamaszok számára vonzó és ismerős környezetben. Ráadásul a szerző saját gyerekkori élményeket is behoz a történetbe, hogy még közelebb hozza, könnyebben befogadhatóbbá tegye azt, illetve az átadandó tudást a gyerekek számára. A jól csomagolt tudásátadáson kívül a könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy közösséget teremt. Kiválóan hozza a manapság mind népszerűvé váló “nem vagy egyedül” érzését. Csak most nem nekünk, felnőtteknek, hanem a gyerekeinknek. Akiknek ez legalább olyan fontos és legalább olyan sokat ad, mint a felmenőiknek.
A könyv története egyszerű: adott egy 11 éves kamasz, aki bukásra áll környezetismeretből (nahát!), utálja az iskolát (nahát! nahát!), mert állandóan szekálják (ej, de ismerős!) és amúgy is unalmas az egész (ki gondolta volna?!). Ráadásul a tanára megtalálja egy olyan feladattal, amelyhez semmi kedve. Aztán az utált projektmunka közben történik valami, amitől felfordul az élete és kezdetét veszi egy veszélyes és izgalmas kaland, amelybe magával rántja “őrült” nagybátyját is és hovatovább szert tesz egy pimasz potyautasra is. És eljut a naprendszerünk másik végébe. Közben pedig megannyi ismerettel gyarapodik a világűrről, a bolygókról, magáról az univerzumról.
És nem csak ő. Hanem mindenki, aki végigkíséri Tomi, Doki és Sápi, azaz Kriszta szédítő utazását a kék bolyógótól a Plútóig és vissza.
A könyv nyelvezete könnyed és jól érthető a mai kiskamaszok számára, a viccek ülnek (a helyükön), a grafika hűen követi a kiadvány lendületességét, a történet “sebességét.” A kötet dinamikájához nagyon sokat tesznek hozzá a jól megírt párbeszédek, amelyek amúgy is a szerző erősségei. A korosztályos besorolás szerint nyolc év feletti olvasóknak ajánlja a könyvet. Erre utal a kissé nagyobb betűméret és a szellőssebb sorvezetés. (Én személy szerint egy kicsit feljebb tolnám ezt a korhatárt és inkább a 9-10 éves és az afeletti korosztályt céloznám meg vele.)
Farkas Róbert könyve kiváló példa arra, hogyan lehet egy olyan korosztályt szórakoztatva tanítani, amelyik a tanulást leginkább púp a hátán élményként éli meg. És hát mi mást kívánhatnánk szülőként, mint azt, hogy nyögvenyelős magolás helyett élmény legyen a tudásátadás és -átvétel?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!