Járvány idején – leltár.

 

Ez itt egy járványnapló. Az én járványnaplóm. A világ és történései az én szememmel látva, az én szemüvegemen át szűrve, az én érzéseim a járványhelyzettel kapcsolatban. Huszonhatodik napja írok. Ez az ötödik hét első napja.

Nagyon sok mindent kivett belőlem ez az időszak. Nem félek bevallani, hogy tőlem a járvány többet vett el, mint amit kaptam tőle. A járvány előtti életem sem volt egyszerű, hiszen öt gyerekkel az élet sehogy sem egyszerű, de a mostani életem nem könnyebb. Sőt! Nekem több stresszel, több gonddal, több problémával jár. A bezártság, a karantén tőlem elvett valami nagyon fontosat, amitől én kerek egésznek éreztem az életemet. A magányt. A magány lehetőségét. Hogy önmagammal legyek. Egyedül. És hogy ez idő alatt összerakjam magam. Darabjaimból. Atomjaimból. Ahova hullok a napok körfogásában. Hol rövidebb, hol hosszabb idő alatt.

Elvette a lehetőséget, hogy feldolgozzam, ami velem történik. Egyedül. És helyére rakjam a darabokat. A jó dobozba. Meg a rossz dobozba. És feldolgozzam őket a megfelelő rend szerint. Hogy mindenből azt vegyem ki, ami fontos. Azt tanuljam belőle, amit kell. Most van egy nagy massza, amiben benne van minden, de nem látom át. Nem tudom rendszerezni. Nem tudok belőle tanulni. Nem tudom helyre rakni. A napok rohannak, zsúfoltabbak – máshogy zsúfoltak, de attól még azok -, mint valaha.

Tőlem a járvány elvett. Egyelőre ezt érzem. Nagyon sokat elvett. És nem tudom vagy nagyon nehezen tudom észrevenni, hogy mit adott. Pedig érzem, hogy nagyon fontos lenne észrevennem ez utóbbit is. Mert kell a fény a sötétségben. 

Férj nemrég elmesélte a gyerekeknek, hogy milyen a húsvéti szertartás a templomban. Hogyan zajlik a feltámadási mise. Hogy a szertartás kezdetén mély, komor sötétség üli meg a templomot. A pap a templomon kívül megszenteli és meggyújtja a húsvéti gyertyát, majd bejön és a hívők kezében lévő gyertyák lángját egyesével mind fellobbatja. És terjed a fény. Az öröm. És fény gyúl a sötétségben, és végül legyőzi azt. A fény és az öröm győzedelmeskedik.

Nem tagadom, hogy rám is nagy hatással volt, amit, amiről és ahogy Férj beszélt, pedig csak fél füllel hallgattam, mert én tudván tudom, hogy ilyen. De most másképp érintett meg. A lelkemmel. Úgy igazán. Talán azért, mert most nem lehettünk ott. Most másol és másképp kell fényt és örömet teremteni.

Miközben továbbra is hiszem és vallom, hogy a karantént és az egészségügyi vészhelyzetet mindenki másképp éli meg, és ez így van jól – mert mindenki máshonnan jön és máshova tart, más a közössége, más a családja, mások a körülményei – és nagyon fontos, hogy a negatív dolgokat kibeszéljük magunkból, mert bent ragadva nyilvánvalóan többet ártanak, mint használnak és mert a kibeszélés segíthet a megértésben, a feldolgozásban, a felállásban, abban, hogy meglássuk, mi és hogyan változott és mi hogyan és miként tudunk változni, alkalmazkodni a kialakult helyzethez, hogyan tudjuk a legtöbb jót kihozni belőle, nem tudom elhallgatni azt sem, hogy mennyire fontos tudatosítani a fény, az öröm jelenlétét.

Talán nem véletlen, hogy ez pont húsvétkor jutott eszembe, hogy pont húsvétkor tudatosult bennem.

Ennek nálam most jött el az ideje.

Ezért a veszteségek mellett most leltárba veszem azokat a dolgokat, amelyek a járványhelyzet pozitív oldalát erősítik, amelyeket nem elvesztettem, hanem kaptam. Amivel gazdagodtam, amelyek talán nem értek volna el, vagy nem úgy értek volna el, ha nem tör ránk a vírus. Kicsit szedett-vedett, de az enyém. És akárhogy is, de büszke vagyok rá.

* * *

Kevés barátom van. Akik vannak, nagyon fontosak és nagyon régóta velem vannak. Negyedévszázada is megvan már, hogy vannak. Nem barátkozom könnyen, bármennyire is másképp tűnik. Nem vagyok könnyű ember, furán viszonyulok a világhoz és ezt kevesen értik. Ami nem az ő hibájuk… Csak hát így nem megy könnyedén a kapcsolatszerzés, -építés. Főleg a hosszú távra szóló.

Ezért úgy tekintettem az életemnek ezen darabjára, hogy ez egy lezárt, bezárt doboz. Benne vannak azok, akiknek benne kell lenniük, de nem lesznek már többen. Talán nem is vágytam, hogy többen legyenek. Komfortosnak találtam ezt az állapotomat. De a járvány alaposan megtépázta mindannyiunk komfortzónáit. Miért pont ezt hagyta volna békén?!

Elém hozott valakit. Aki már korábban is ott volt. Jelen lett az életemben. Gyanúsan jelen. De a járvány elsöpörte a felnőttkori óvatoskodást és belökött ebbe a kapcsolatba. Ami olyan elemi erővel épült fel, amit korábban soha nem tapasztaltam. Barátot adott nekem a járvány. Felnőttkori barátot. Örömet. Fényt. Olyan örömet és fényt, amire már nem számítottam negyvenhét évesen.

* * *

Huszonhét éve ismerjük egymást Férjjel. Huszonhárom éve vagyunk házasok.

Mindig ügyeltünk arra, hogy legyen időnk egymásra. Hol több jutott, hol kevesebb. Igyekeztünk legalább hetente egy-két órára kimozdulni: beülni egy könnyű vacsorára, egy pohár borra valahova, vagy csak sétálni, bolyongani, beszélgetni a környékünkön. De bármennyire is próbáltunk ezekben a lopott órákban csak egymásra figyelni, a külvilág mindig befigyelt. Csak egy-egy sms vagy egy-egy telefonhívás, de a burok, az egymásra való feltétlen koncentráció megszakadt. És soha nem tért már oda vissza, ahol megszakadt.

Most ez nincs.

Este fél tizenkettőkor vagy fél egykor már nincs külvilág. Már csak mi vagyunk. Soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz, soha nem láttuk a jóságainkat és a hibáinkat ilyen közelről. És soha nem bocsátottunk meg egymásnak ilyen gyorsan és feltételek nélkül. Soha nem látott, nem tapasztalt elmélyülés. A ténylegesen feltételek nélküli megbocsátás lehetőségének átélése. Fejlődési lehetőségeket adott a járvány a házasságomban. Örömet a jelenben, örömet a jövőre nézve.

* * *

Ha ez eddig nem derült volna ki a számodra, én és a sport nem vagyunk jóbarátok. Szívbetegként nem én voltam a tornatanárok, edzők álma, a korlátozott lehetőségek pedig engem sem villanyoztak fel. A rendszeres sport nem volt az életem része. A rendszertelen igen. Nem igazán tudtam, hogy mit adhat a sport az embernek, mert egy részétől kényszerűségből meg voltam fosztva, a többit meg én taszítottam el… talán dacból. A szívbetegségem nem múlt el idővel, de talán a fejem lágya kicsit keményebb lett, így felnőttként igyekeztem az életembe beépíteni a rendszeres mozgást.

De nem hozta meg azt az élményt, amit másoknál láttam. Nem hozott szabadságot, önismeretet, erőt, új szemléletmódot, inkább a kötelesség-kötelezettség dobozba került. Főleg, amikor újabb betegséget váltott ki nálam az a mozgásforma, amit a nagyvilág istenített. Bedurcáztam. A gyógytornát meg utáltam. Aztán jött a karantén. És beszűkült a tér. A feszültség viszont egyre nagyobb teret hódított. És akkor megjött az élmény. Amit a mozgás, a sport adhat. Még ha csak gyógytorna formájában is.

Hogy tényleg felszabadít. És közben lecsillapít gondolatot, cselekedetet, tettet, ellazít, megnyugtat. Hogy tényleg erőt képes közvetíteni. És nem csak a testnek. A léleknek is. Beépül az ember izmaiba, az ember tudatába. A részévé válik. Mássá formál. A karizmomban is. A hasizomomban is? De ez a kevésbé fontos. Ha érted… A mozgás öröm. Most már értem. A járvány adta, nem elvette.

És mi mindent adott még? Sok mindent. Aprónak tűnő óriásságokat.

Egy mondatot. Hogy egy, az első sorokban, a frontvonalban dolgozó ismerős azt mondta, neki az én írásaim segítenek, ha elindul lefele a lejtőn. Korábban jaj-csak-ezt-ne jelzővel illetett, most várva várt közös kirándulásokat a gyerekekkel olyan helyeken, amelyeket “békeidőben” soha fel nem fedeztünk volna. Kétnaponkénti, többfordulós levélváltást a kanadai unokatestvéremmel, akivel korábban jó, ha évente egyszer beszéltünk vagy inkább csak felköszöntöttük egymást a születésnapunkon. Néha még magyarul is ír, pedig tudom, hogy mennyire nehéz neki. Néha kéri, hogy írjak neki magyarul, hogy gyakorolja az olvasást. Pedig ez is nehéz neki.

Adok-kapok. Veszteségek helyett. Járvány idején.

Hogy is szól a mondás? Minden rosszban van valami jó. Biztos? Olybá tűnik.

Csak kell néha az a fránya leltár.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonötödik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!