Járvány idején – tükör.

 

Amikor kitört a járvány, egyre-másra jelentek meg azok a posztok, amelyek azt taglalták, hogy micsoda szuper lehetőség a bezártság arra, hogy a szülők végre jól, jobban megismerhessék a saját gyereküket. Hurrá!

Hogy őszinte legyek, én vagy nagyon jól ismerem a gyerekeimet, vagy kimaradtam a szórásból, mert engem ez az élmény nem ért el. Helyette viszont elért egy másik. Nevezetesen az, hogy egy csomó új dolgot megtudtam magamról. Meg egy csomó dologban megerősítést kaptam, hogy igen, én tényleg ilyen vagyok. Akkor is, ha a fejem tetejére állok és akkor is, ha világjárvány tör ki.

* * *

Én világ életemben azt hittem, hogy éjszaki bagoly vagyok. Vagyis későn fekszem, cserébe nem tudok korán kelni. De nagyon hatékonyan tudom elnyomni a telefonom ébresztőjét. Tizedszerre is. Akármilyen hangosan is szól. Sőt Férjét is remekül el tudom nyomni. Akárhová is rakja.

Erre tessék! A járvány alatt kiderült, hogy valójában is vagyok. Éjszakai bagoly is vagyok. Meg pacsirta is. És töltött galamb is.

Amióta karanténban vagyunk, még később fekszem, viszont valami megmagyarázhatatlan oknál fogva korán kelek. Tudom együtt művelni a kettőt. Hip-hip-hurrá! És fokozni is tudom. Mert nagyon későn fekszem és nagyon korán kelek. Az első napsugarakkal. Olyan romantikus, nem?! Vagyis az lehetne, de én inkább mégiscsak aludnék. De nem tudok. Így egyszerre vagyok éjszakai bagoly és pacsirta. És akkor ehhez jön a harmadik madár, a töltött galamb-státusz, mert ezt a bioritmust csak kellő mennyiségű csokoládé elfogyasztásával lehet fenntartani.

 

Apropó, csokoládé. Nekem tényleg a Bounty a kedvenc csokim. Hat hete eszem és még mindig nem untam meg. Ellentétben a rizzsel, babbal, krumplival. És hogy a mirelit zöldségeket se feledjem! Azokat is meguntam. De a Bounty örök.

Jut eszembe! Nincs egy kis Bounty-d? Épp kifogytunk belőle. Csak tudnám, ki ette meg???

 

Nem véletlenül van rövid hajam. Nagyon sokan nagyon sokszor kérdezték már, hogy miért nem növesztem meg a hajamat, hiszen olyan különleges színe van, kár levágatni. A válaszom mindig az volt, hogy mert én röviden szeretem. Később meg az, hogy csak.

De most kiderült az ok: jó előre megfontolt önvédelem.

Már korábban is éreztem, amikor sorban érkeztek a gyerekek, hogy nem volt rossz döntés ez a rövid haj. Nem tudták rágni, rángatni, csócsálni, tépkedni… vagy nagyon kellett kepeszteniük érte… és hamarabb feladták a küzdést, minthogy a fájdalomérzet eljutott volna az agyamig. Mondjam azt, hogy mindannyiunk szerencséjére?!

De most, hogy az ötökhöz még hozzácsapódott a karantén is, egész egyszerűen életem legjobb döntésének bizonyult.

Két fürdőszobánk van, de a bezártság hat hete alatt nekem igen ritkán volt abban részem, hogy melegvízben(?!) zuhanyozhattam volna, amikor végre valahára eljutottam a kád közelébe. A gyerekeim valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ugyanis járvány idején “kiemelt fontosságúvá projektté” nyilvánították a testszag elleni küzdelmet. Bezzeg iskolaidőben! Akkor az atyaúristan nem bírja rá őket, hogy fürödjenek. Talán úgy gondolják, hogy ha nagyobb térben többen szagolják, akkor kevesebb büdös-molekula jut egy-egy orrba… most meg ugye kis térben heten szagoljuk ugyanazt a molekulaszámot. Szóval, zuhanyoznak. Reggel. IS. Este. IS. Sokáig. IS. Naggggyon sokáig.

Ergo nekem nem jut melegvíz. Se reggel. Se este. Ha meg mégis, akkor azt egyértelműen inkább zuhanyozásra használom és nem hajmosásra. És akkor most képzeld el, ha hosszú hajam lenne. Én elképzeltem. Na ezért van rövid hajam. Rákészültem a világjárványra. Idejekorán.

 

Rá kellett jönnön, hogy boltkóros vagyok.

Amióta be vagyunk zárva, állandóan boltba, piacra mennék. Vásárolni akarok. Bármit. Amit nem kell. Ami nem liszt, nem élesztő, nem krumpli, nem hagyma, nem bab, nem rizs.

Rájöttem, hogy szeretek boltba járni. Nem vásárolni. Boltba, piacra járni. Csevegni, fecsegni, szagolni, ízlelni, tapintani, forgolódni, visszajárni, köszönni, elköszönni, visszaköszönni, mustrálni, próbálni, kóstolni. Vagyis szeretnék. Igazából nem is a vásárlás fontos. Mert nagyon visszafogott vagyok a vásárlásban. Mindig nagyon visszafogott. Nagyon megfontolt és tudatos. Ebben mondjuk a családi költségvetésünk is nagy segítségemre van. Ami nagyon szoros. És még annál is szűkösebb. De szerencsére a boltba járásra nincs hatással. Mert én szeretek boltba járni. Igazából. Kivéve, ha vásárolni kell.

 

Mi van még? Ja, tudom. Azt hiszem, én örökre analóg ember maradok.

Hat hét bezártság és ebből fakadó kényszerű és állandó online jelenlét mellett sem tudtam még megszokni – és olybá tűnik, hogy ezen n-szer hat hét sem segítene -, hogy videótelefonálás közben nem kapargatjuk le a számítógép képernyőjére ragadt szöszmöszt – hacsak nem akarjuk megugrasztani Férj tárgyalópartnereit – és nem suhanunk el életünk párja mögött (az online tanórán részt vevő gyerekeink mögött sem!) hiányos öltözetben; nem kell megnyálazni az ujjunkat ahhoz, hogy lapozni tudjunk az ebookon; ha nem kapcsolom ki a mikrofont az alkalmazásokban, akkor mindenki hallja, amikor káromkodva szentségelek, amiért nem kapcsoltam ki a mikrofont; a fejhallgató egy nagyszerű eszköz arra, hogy ne zavarjuk a családtagjainkat, ha valakivel épp online értekezünk, viszont rendesen be kell dugni a helyére, különben csak a fülünket melegíti, cserébe nem hallunk semmit és nem kell hangosabban válaszolnunk a közvetlenül a fülünkbe érkező kérdésekre csak azért, mert a fülünkön van két nagy muff és ezért azt hisszük, hogy ha mi nem halljuk a világot, akkor a világ sem hall minket.

Uff.

Szóval, tükör. A járvány egy nagy tükör. Amiben nagyon pontosan láthatjuk magunkat. Minden oldalról. Alulról. Felülről. Előről. Hátulról.

De nem csak magunkat, másokat is. Hogy milyen emberek is vagyunk valójában. Járványon innen és túl is.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harmincharmadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!