Járvány idején – az időről.

 

Több lett. Kevesebb lett. Mármint az időnk. Karantén alatt. Néha azt érzem, hogy már nem is érdekel ez a fajta összevetés, mert van, ami ennél sokkal fontosabb. Hogy múlik. Peregnek a percek és az idő megy. És ki tudja, hogy van-e elég belőle. Másoknak.

Például a szüleimnek.

* * *

Számtalan megközelítésben írtak már – és írtam én is – az időről a karantén vonatkozásában. Egyesek szerint most több időnk van. Több időnk van, hogy végre a családunkkal legyünk, minőségi időt töltsünk a szeretteinkkel. A bezártsággal több időnk jut arra is, hogy lelassuljunk és tudatosan átgondoljuk, hogyan tovább az életünkkel, mit kell megváltoztatnunk, mert jól láthatóan az, ahogyan eddig éltünk, nem tartható fent a továbbiakban.

Biztosan van ilyen. Biztosan vannak olyan emberek, családok, ahol tényleg több idő jut azokra a dolgokra, amelyekre eddig nem jutott és úgy összességében is pozitív irányba változott az időbeosztásuk, az időhöz való viszonyuk.

Én a másik oldalt képviselem.

Azt az oldalt, amelyik azt mondja, hogy sokkal kevesebb ideje van. Nyilvánvaló és természetes oka – egyik oka – ennek a családom nagysága és összetétele.  Öt gyerekkel, akik közül négy iskolás, egy óvodás és egy folyamatosan – részben home office-ban – dolgozó Férjjel nekem nem hogy kevesebbnek tűnik az időm, inkább olyan mintha nem is lenne. Eltűnt a korábban jól működő családi munkamegosztás, Férjre egyáltalán nem tudok számítani, amit itthon csinálni kell, az mind rám marad, mert ő reggel nyolctól este nyolcig bedugott füllel létezik, sőt van, hogy este tízkor még felhívják a munkatársai és gyorsan összehívnak egy videokonferenciát valami halaszthatatlan fejlesztés miatt. Ráadásul kétnaponta bejár a munkahelyére 5-6 órára. Amikor ismét csak egyedül vagyok itthon mindennel és mindenkivel.

Ebben a helyzetben nagyon határozottan azt érzem, hogy kevesebb az időm. Nyilván ez azzal van összefüggésben, hogy több a feladat. De a végeredmény ugyanaz. Kevés az idő. Kevesebb.

De hogy őszinte legyek, már nem akarok ebben versengeni. Nem akarok méricskélni. Én így érzem, mások másképp érzik. Pont.

És tudod miért nem akarok már versengeni? Rivalizálni? Egyrészt, mert nincs értelme. Egyikünk sem tudja meggyőzni a másikat. És igazából nem is kell meggyőzni egyikünknek sem a másikat. Másrészt mert van az időnek egy sokkal fontosabb aspektusa is. Hogy múlik. Kíméletlenül. Karanténban is. És ez a tulajdonsága egy sokkal égetőbb és nyomasztóbb kérdést tesz fel.

Van-e elég belőle?

És itt nem magamra gondolok. És nem is a gyerekeimre. Mert azt hiszem, hogy nekünk még van elég időnk. Nyilván nem tudhatom biztosan, de hiszem. De vajon a szüleimnek van-e elég ideje? Van-e elég ideje, hogy újra ölelhessék majd az unokáikat? Engem, a gyereküket?

Hány percet vesz még el a karantén az idejükből? Kényszerűségből. A saját akaratunk túlnyúlva. Erőszakosan beleavatkozva az élet normális menetébe.

Az idő múlik. Kegyetlenül és könyörtelenül. És a szüleimnek peregnek azok az értékes percei, amelyeket arra fordíthatnának, hogy velünk legyenek és mi velük legyünk.

Szóval, nagyon nem érdekel, rohadtul nem érdekel, hogy abszolút értéken több vagy kevesebb időm lett-e azzal, hogy össze vagyok zárva a szűk családommal, az érdekel inkább, hogy vajon a szüleimnek lesz-e még elég ideje szeretni minket? Van-e még elég idejük túlélni a karantént, van-e még elég idejük ölelni, támogatni minket? És fogadni a mi ölelésünket, támogatásunkat, szeretetünket.

Több?

Kevesebb?

Kit érdekel?

Van-e elég?!

Engem ez az egyetlen dolog érdekel az idő relevanciájában. És mérhetetlenül dühös vagyok a járványra, amiért ezt a kérdést fel kell(ett) tennem. És azért is, hogy tehetetlenül kell néznem, ahogy peregnek az idő homokszemcséi. Dühös vagyok a tehetetlenségemért. És azért, hogy minden, szülőként kifejlesztett szuperképességem ellenére még most sem tudom megállítani az időt. Járvány idején sem.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harminckilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!