Járvány idején – hangsúlyeltolódás.

 

Végre, végre! Van egy jó hírem a jelenlegi nyomasztó járványhelyzettel kapcsolatosan! Magam is meglepődtem, de a lényeg, hogy végre valami pozitív ebben a nagy negatív hullámban.

És hogy mi az? Amióta tudatosan visszafogtam a hír- és jótanácsolvasásomat, kevésbé érzem magam stresszesnek. Kezdjük belakni a karanténvilágunkat. Nem mondom, hogy tökéltesen működik, mert azért nem lehet kikapcsolni a külvilágot és bár sokkal kevesebbet és sokkal alaposabban megszűrt tartalmat olvasok, nem tudok kizárni mindent az életünkből: a félelem, a bizonytalanság még így is jelen van. De már tudomásul vettem, hogy ezzel a két érzéssel a járványhelyzet végéig együtt kell élnem, élnünk.

Én ilyen vagyok. Más meg másmilyen. Könnyebben teszi túl magát ezeken a hatásokon. Ezen is túltettem már magamat.

Szóval kezd beállni egy újfajta élet, amely egyáltalán nem könnyebb, mint a normálisan zajló hétköznapok, ahogy azt egyes írások sugallják, mutatják. De most ez van, ehhez kell alkalmazkodni. És próbálok is alkalmazkodni ezerrel. Mert a családunk mentális egészsége múlik rajta. Ami ebben a helyzetben talán a legfontosabb, amit meg kell őrizni.

Ehhez az alkalmazkodáshoz viszont rendesen erőt kell vennem magamon, még nekem is, aki amúgy is sok mindent megengedett már magának az ötgyerekes lét okán: sok mindenből engedtem, sőt voltak/vannak dolgok, amelyeket teljesen elengedtem. De most még ennél is elnézőbbnek kell lennem magamhoz, hogy ez az új berendezkedés működni tudjon.

Kijöttem abból az állapotból, hogy csak a túlélésre játszom, inkább valamiféle szintentartásra törekszem, ahol a mentális és a fizikális épségünket meg tudjuk őrizni. Vállalható módon. Nyilvánvalóan vannak nagyon rossz napok, amikor már reggel érzem, hogy az egész nap pocsékba fog menni és eleve emelt hangon, kiabálva kelek ki az ágyból. Igen, van ilyen. A bezártság rátelepszik az ember lelkére, testére, gondolataira és ez a terheltség néha bizony kitör. És nem csak belőlem.

De ezt is elfogadtam. Elfogadtuk. És próbáljuk kezelni. Helyén kezelni.

Az életünk három legmeghatározóbb pontja most az otthontanulás, a home office és a bezártság. Ebben a háromban kulminálódik minden. Ehhez kapcsolódik minden. Minden innen indul és ide tér vissza. Bár azt mondtam, hogy rendesen visszaszorítottam a hírolvasásomat, de ebben a három témakörben azért szoktam olvasni cikkeket, hogy megtaláljam azokat a sarkallatos pontokat, amelyekre fel tudom építeni az új életünk alapjait. Mert a sötétben tapogatózok. Van, ahol ösztönösen érzem, mi a jó és van bizony, ahol elkél némi támpont. Követendő példaként vagy elrettentésként. Mikor melyik.

A kutakodásaim során két nagyon jó cikket is találtam a nekem fontos témakörökben (az egyiket itt, a másikat pedig itt olvashatod), amelyek mindegyike azt hangsúlyozta, hogy most a lassulás, a lassítás a fontos, az, hogy biztonságban érezzük magunkat amennyire csak lehet ebben a bizonytalan helyzetben. És nemcsak mi, felnőttek, hanem a gyerekeink is. Mert ők is feszültek, ők is félnek, ők is össze vannak zavarodva.

És ilyenkor a legjobb, ha visszaveszünk a tempóból. Akkor is, ha sok minden ellenünk dolgozik…

Ezt a szemléletet tartottam szem előtt, amikor például jeleztem az egyik tanárunknak, hogy nem tudjuk tartani a tempót, hiányzik a tanári támogatás a megnövekedett feladathalmaz mellé. És teljesen ledöbbentem a reakciójától, hogy “panaszkodás helyett inkább akarjam jobban, csináljam nagyobb erőbedobással”, de ami még ennél is mellbevágóbb volt, az a többi szülő hozzáállása. Vagyis az, hogy nem mondtak semmit. Hogy a hallgatásukkal azt sugallták, normálisnak tartják, hogy rohanunk a tananyagban, új anyagot veszünk minden pedagógiai módszertan nélkül, és mellé még minden biztonsági megfontolás nélkül toljuk – vagyis tolják, mert én ugyan nem! – ki a gyerekei(n)kről készült videókat, képeket az online térbe.

De van még valami, ami ezeken is túltesz. Hogy ebben a helyzetben sem vagyunk képesek lemondani a versengésről. A gyerekeink nyomásáról. A jegyekről. Az értékelés fontosságáról. A jegyekbe vetett hitünkről. Még ebben a helyzetben is ezek lebegnek a szemünk előtt. És nyomjuk a gyereket. Szorgalmit csináltatunk vele, jobb esetben azt, amit a tanár adott fel, rosszabb esetben olyat, amit fel sem adott.

Tanulni kell. Nem szünet van. Ez világos. Tartani kell a szintet.

De ez most nem annak az ideje, hogy ugyanazt produkáljuk vagy még többet, mint a normál hétköznapokban. Mondjuk én ott sem értem, miért kell százféle helyre járatni, százféle módon fejleszteni, képezni a gyerekeket, űzni-vonni őket valami olyan célért, amit magunk sem látunk tisztán, de nem maradhatunk le a többi szülő mögött, ezért aztán csináljuk, miért kell hajtani a jegyeket, folyamatosan a boldog jövő bűvkörében lebegni, miért nem lehet hagyni őket gyerekeknek lenni? Beállni egy normális szintre, normális elvárásokkal.

Meddig lehet ezt bírni? Miért nem tudunk megállni, leállni, lassítani? Miért kell még ilyenkor is versenyezni?

Vajon, amikor majd sorban jönnek a hírek a barátainkról, az ismerőseinkről, hogy kórházba kerültek az új járvány miatt, vagy esetleg közvetlen hozzátartozónk szorul majd gondos és életmentő ápolásra, akkor is ezek az elvárások lesznek a legfontosabbak?

Mi kell ahhoz, hogy megértsük, a gyerekeink jövője, boldogsága nem a huszonhatodik szorgalmi feladaton múlik, nem azon múlik, hogy most kicsit máshova helyezzük a hangsúlyt?! Hanem éppen azon, hogy most képesek vagyunk máshova helyezni a hangsúlyt…

Én valahol az agyam hátsó szegletében már elfogadtam azt, hogy benne van a pakliban: akár évet is ismételhetnek majd a gyerekeim. Pont nem érdekel. Van ennél sokkal fontosabb. Például, hogy mindannyian eljussunk odáig, hogy dönthessünk erről.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a tizenkilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!