Járvány idején – időzavar.
A múltkor láttam a legnagyobb közösségi oldalon egy vicces mémet: egy ablakban szívdöglesztő pasi állt, kezében egy kartonra kanyarított felirat: “Áruljátok már el, milyen nap van ma?!”.
Jót nevettem rajta.
Két nappal később már én is ugyanezt kérdeztem. Bár nem álltam az ablakban és pasi sem vagyok, szívdöglesztő meg pláne nem, de a szituáció egy az egyben megvolt. És már nem nevettem.
Vagyis de. Kínomban. Annyira szürreális volt. Négyes házi feladata mellé kellett volna felírni a dátumot. A laza, “Hányadika is van?” kérdés után elkezdődött a Ki mit tud? vagyis inkább a Ki mit sejt házi verseny?! 25-e! Nem, az tegnap volt. Hogy lett volna már tegnap, ha szombaton 22-e volt. Dehogy volt szombaton 22-e, hiszen március 15-e idén pénteken volt. Pénteken? Ne viccelj már! De, de, akkor volt a suliban a március 15-ei ünnepség, szóval az tuti. Nem! Az nem lehet, mert lemondták a központi rendezvényeket és március 15-e nemzeti ünnep, ergo munkaszüneti nap, de pénteken még mentünk suliba… szóval…
Akkor hányadika is van ma? Ja, azt nem tudom, de az tuti, hogy március 15-e nem péntek volt. Ebből már ki lehet számolni. Vagy megnézhetitek a gépen. Jó, hát úgy könnyű. Főleg, ha be van állítva a gép órája a helyes dátumra. De ha nincs…?!
Haladjunk!
A végén persze kiderült, hogy hányadika volt, de az egész olyan szürreális volt.
Időzavar. Mintha a fennálló járványhelyzet az időt, az időhöz való viszonyunkat is megváltoztatta volna. Mindenkiét másképp.
Időzavar.
Van, aki szerint most sok időnk van. Sok időnk van egymással lenni, egymásra figyelni, elcsendesülni, új dolgokat tanulni, bepótolni azokat a dolgokat, amiket eddig nem végeztünk el, amiket halogattunk, tologattunk magunk előtt. Olvasni, tanulni, játszani, főzni, filmeket nézni. Csak úgy lenni.
Hm. Érdekes meglátás.
Én pont az ellenkezőjét érzékelem. Hogy nincs időm. Nincs időm szinte semmire. Azokra a dolgokra sem, amikre korábban voltak. Amelyek korábban tökéletesen beleillettek a mindennapjainka. És ez teljesen összezavar. Nem értem, hogy hová tűnik el az idő. Mert korábban láttam, hogy hova tűnik, de most elvileg uralhatnám, mert itthon vagyunk, az idő és mi is be vagyunk zárva a négy fal közé, mégis megszökik. Kár, hogy erre nekünk nincs lehetőségünk. Isten bizony, még az időt is magunkkal vinném, hogy ne kelljen titokban szökdösnie, csinálja szabadon, ahogyan régen…
Szóval nem értem.
Nem kell olyan korán kelnünk, mert Férj nem siet munkába, legfeljebb a szomszéd szobáig, de onnan akkor sem tud elkésni, ha gyökkettővel közlekedik a háló és a nappali között, a gyerekek pedig direkt további akadályokat is emelnek az útjába még a vicc kedvéért, na meg azért, mert Középső mostanában írt fogalmazást tornaórára az atlétika történetéből és nagyon megragadt az emlékezetében a tízpróba, mint versenyszám igazi férfiaknak és hát mi más akarna lenni egy tizenegy éves kamasz, mint igazi férfi (további hozadék, hogy Férjet is igazi férfinak tartják, hiszen rajta próbálják ki az akadályokat és ő meg legyőzi őket, mert nagyon szeretne eljutni a munkahelyére, inkább mint, hogy fogalmazást írjon Középsővel a dobó- és ugrószámokról egy flekk terjedelemben).
A gyerekeknek sem kell suliba menniük, nincs a reggeli rohanás, reggeli kapkodás. A nap abszolút értelemben ugyanakkor indul, mint a járvány előtti időkben, csak kimarad belőle a fejvesztett reggeli rítustánc a bepakoltad-a-táskádat-hol-a-tornacucc-ki-hagyta-itt-a-reggelijét-miért-a-bátyát-uzsonnáját-raktad-el-megmostad-már-a-fogad-miért-nincs-még-rajtad-a-cipőt-kabátod-hol-a-bérleted zeneszámra.
Nincs folyamatos és állandó logisztika, ABCD tervek gyártása, hogy ki, hova, mikor, kivel és mivel jut el az edzésre, szolfézsra, hittanra, hegedűre, akármire. Nincs a reggeli rítustánc esti verziója mélnyomókkal és feltekert basszussal.
De akkor hová tűnik az idő? Miért nincs több?
Mert itthon vagyunk. Sokan vagyunk. És azokat a dolgokat, amiket eddig máshol csináltunk, azt most itthon csináljuk. De attól azok a dolgok még nem lettek kevesebbek, csak a helyszínük tevődött át a nappalinkba, a konyhánkba, a gyerekszobákba, a folyosóra, az erkélyre.
A tér beszűkült.
A család kitágult.
Az egyetlen dolog, ami nem változott, az idő.
Nem lett több, akárkik akármit is mondanak. Sőt… Így aztán ne is akarják beosztani helyettem. Hacsak nem tudják, hogyan lesz több idő egy beszűkült térben egy kitágult családdal. Ami alapból is nagy. Nagyon nagy. Most meg aztán igazán…
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a tizennyolcadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!