Járvány idején – tisztánlátás.

 

A járványhelyzet nagyon sok mindentől megfosztott. De valami nagyon fontosat is adott. A tisztánlátás lehetőségét. Szülőként. Hogy félresöpörjük végre a féligazságokat és áligazságokat.

* * *

A lakásunkból nézve elképesztően hosszúnak tűnik az az idő, amit bezárva töltöttünk eddig. És mennyi van még hátra?! Bele se akarok gondolni. Mindjárt május van. A karantén pedig március közepén kezdődött. Az jóbarátok között számolva is másfél hónap. Legalább. Mert van, aki már korábban is önkéntes karanténba vonult. Mi nem. Mi a hivatalos dátummal kezdtük meg a világtól való elzárkózásunkat.

Ahogy telnek-múlnak a napok, egyre inkább érzem, hogy csak akkor leszek képes a mentális egészségemet megőrizni és vele együtt a családomét is, ha megpróbálom megtalálni a jót is ebben a helyzetben. És arra koncentrálni. Erősen. Nagyon erősen. Mert nem igaz, hogy csak hátrányai vannak annak, hogy be vagyunk zárva a saját világunkba. Tényleg nem.  Nekem például most villant be, hogy ez az időszak végre plasztikusan érthetővé teszi a szülőség nagy igazságait, amelyeket eddig megpróbáltunk mindenféle fél- és áligazsággal eltakargatni.

Itt van például rögvest az a rendkívül jól hangzó és ezzel együtt kiváló bűntudat-generáló elmélet, amely szerint minden gyerek tabula rasa. Hogy minden a nevelésen, a szülői kvalitásunkon múlik, csak rajtunk áll és bukik, hogy milyen ember lesz a gyerekünkből.

Én erről már korábban elmondtam a véleményemet, hogy mennyire nem tartom igaznak és hogy ezzel az elmélettel mennyire gúzsba lehet kötni a szülőket, mély bűntudatba és önvádba taszítva őket, ha mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy elképzeltük, pláne, hogy a sokak által istenített jótanácsokat követtük. És nekünk mégsem sikerül(t). Rossz szülők vagyunk.

Rossz szülők vagyunk? Biztos ez?

A járványhelyzetben ez az elmélet úgy dől meg, ahogy kell. Nem is lehet másképp. Hiszen soha nem volt igaz.

Nálunk különösen jól elválnak ezek a dolgok, nagyon jól látni a különbözőségeket, amelyek abból fakadnak, hogy eleve másnak születtünk. Más tulajdonságokkal érkeztünk ide, máshonnan indul(t)unk és igazából máshova is tartunk. A személyiségfejlődésünk különbözik. Hiába vagyunk egy család. Hiába közös a vérünk, a genetikánk (egy része). Hiába ezek a dolgok, nem csak ezek határozzák meg, hogy milyen emberek vagyunk.

Hogy miben nyilvánul meg mindez? Most leginkább abban, hogy melyikünk hogyan viseli a karantént, kiből mit hoz elő a bezártság. Mert elvileg, ha minden rajtam/rajtunk múlna, akkor a gyerekeim hasonlóképpen reagálnának, hasonlóképpen viselkednének most. És ez az egyetlen, amit nem tesznek. Mindegyikük másképp dolgozza fel, amivel szembenézünk, mindegyikükből mást hoz ki a járványhelyzet. Nagyon mást. Mert alapból különböznek. A születésüktől fogva. Hoztak, hoztunk magukkal valamit, amiből mindannyian dolgozunk.

Na, de hogy lásd, hogy nem beszélek mellé!

Nagyfiú (17) például teljesen rezignált. Neki tök mindegy, hogy mi van. Tulajdonképpen hidegen hagyja – vagyis nem egészen, mert  az egész napos pizsamában létezés okán, mégis inkább a távoktatás felé húz egy kicsit jobban a szíve -, hogy be kell-e menni a suliba vagy itthonról kell(ene) tanulni. A barátai hiányoznak, persze, de nagyon jól megoldják a közös marháskodást és játékot az online térben és remekül tudnak pattogatott kukoricát is egyszerre majszolni két csata között.

Ugyanúgy eszik, iszik, nemalszik, morog, bunkóskodik, játszik, lustul, ugyanúgy az íróasztala alatt halmozza a szennyesét és a dugi kajáját, mint “békeidőben”. Nem borul ki, mert szerinte nincs miért.

Bezzeg Nagylány (14)! Ő ki tud borulni. És ki is borul. És akkor jobb, ha mindenki menekül. Eddig sem volt könnyű követni a hangulatingadozásait… na de most! Nincs, hangsúlyozom, nincs ember, aki le tudná követni. Még be sem fejezte a mondatot, de már megváltoztak az érzelmei. Semmit nem akar és mindent is akar. Egyszerre. Nem akar edzeni, mert csak. Edzeni akar, mert csak. Nem eszik, mert éhes. Eszik, mert nem éhes. Nem mozdul ki, amikor lehet. Kimozdul(na), amikor nem lehet.

Elképesztő ellentmondásosan éli meg az egész járványügyet. Ő az, aki nem akarja elhinni, hogy ez megtörtént. Szerinte csak egy rossz álomban élünk és holnapra minden olyan lesz, mint tegnap. Nem hajlandó a legalapvetőbb dolgokat sem betartani, állandóan lázad, ezzel állandó vitaforrást tart fent. Iskolába akar járni. Most. Azonnal. Nem érdekli hogyan, de legyen vége ennek az egésznek. Most. Azonnal.

Középső (12) falná a híreket. Az összeset. Tudni akarja, hogy hol, hányan haltak meg, hányan gyógyultak fel, hogyan változnak az adatok görbéi, ezekből próbálja meg kiszűrni, hogy mikor lesz vége a járványnak – ha vége lesz, amiben ő annyira nem hisz és nem bízik – és hogy mi meghalunk-e. Retteg attól, hogy megbetegszik. Hogy én megbetegszem. Hogy az apja megbetegszik. Hogy a testvérei megbetegszenek. Egyszerűen fél. És ettől dühös. Dühöng, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Néha sír. Néha ordít. Beleköt mindenkibe. Az élő fába is. Feszült. Akár napokon át.

Ugyanakkor meg élvezi, hogy kevesebb a tanulnivaló, élvezi a távoktatás előnyeit, hogy legalisan lóghat a gépen, nézhet videókat, játszhat mindenféle online játékot a tananyaghoz kötve. Szeret itthon lenni. Nem akar visszamenni az iskolába. Eszébe sincs.

Négyes (10) nem igazán érti az egészet. Nem látja a helyzet komolyságát. (Hogyan is láthatná??? 10 éves. Igazából nem is kell, hogy lássa.) De azért rászól az öccsére, hogy ne merje megfogni az almáját, mert koronavírus van. Szenved az itthoni tanulástól. De suliba se akarna járni. Legózni akar. Egész nap. Nem zavarja a bezártság, csak az zavarja, hogy nem tudok Nutellát venni. És hogy nem tud fodrászhoz menni.

Nagyon ügyel a higiéniára. A kézmosás a szenvedélye. Imád maszkot hordani. Egyedüliként a családban. Itthon is hordaná. Mert az menő.

Legkisebb? Legkisebb élvezi, hogy mindenki itthon van. Utálja, hogy ennek ellenére senki nem foglalkozik vele. Ettől dühös és kezelhetetlen. A vírus nem érdekli. Tisztában van a helyzettel a saját szintjén, de nem engedi be a világába. Kívülről kezeli. Nem hagyja, hogy hatással legyen rá.

Nem viseli meg a bezártság, az ebből fakadó hiányok, elfogadja, ami van. És örül neki. Csak annak nem örül, hogy senki nem foglalkozik vele napközben a testvérei közüll, mert valami buta tanulásra hivatkoznak, utána meg fáradtságra. Alig nőtt ki a földből, de már az online tér szakértője: Róma történetét nézi a YouTube-on a nagyokkal, tudja ki volt Caligula és Nero, és olyan természetesen skype-ol a pszichológusával, ahogy én a krumplit pucolom főzés előtt.

És akkor rólam meg Férjről nem is beszéltem.

Mind különbözünk. Különböző módon fogadjuk be és utasítjuk el a világ dolgait. Az első lélegzetvételünktől az utolsóig. Járványon innen és túl. (És épp ezért – a különbözőségek miatt – nagyon nehéz dolog a szülőség. Mert minden egyes részletét személyre kell szabni.)

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harminchatodik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!