Járvány idején – tegnap és ma.

 

Hajnalodik. A hálószoba redőnyei szélén halványan besüt már a nap. Hányszor, de hányszor mondtam már Férjnek, hogy nem ezt a redőnyt kellett volna ide venni, mert én csak sötétben tudok aludni. Ő meg világosban. Így született ez a köztes megoldás. Mindig zavart. Most is zavar.

Fütyülnek a rigók. Ez tényleg a tavasz jele. Pont ugyanúgy fütyülnek a nagyvárosban is, mint gyerekkorom helyszínén, a Duna melletti otthonunkban. Akkor és ott is a tavasz jele volt, mint most itt, a nagyvárosban. A fővárosban. Most is fütyülnek, most is a tavaszt ígérik.

Kinyitom a szemem, megnézem az órát. Korán van. Kimegyek a fürdőbe, megmosom az arcom, iszom egy fél pohár vizet. Visszafekszem. Újra elalszom. Egyre világosabb lesz a szobában. A gyerekek is felébredtek. Már felébresztették a szomszédokat is. Most újra csend(!) van, már kikiabálták, kiveszekedték magukat, most béke van. Az ajtókat sem csapkodják már, elcsendesedtek. Mi meg felébredtünk.

Ez így zajlik évek óta. És évek óta arra is hiába kérem őket, hogy ne jöjjenek/ne szivárogjanak/ne robogjanak/ne zúduljanak le azonnal, ha felébredtek, adjanak egy kis időt nekünk, hogy mi is magunkhoz térjünk a sokktól, hogy ők már felébredtek, és inkább maradjanak a szobájukban, hovatovább ne kiabáljanak, ne veszekedjenek és főleg ne jelenjenek meg a nappaliban meztelenül – és ne álljanak sorba az ablak elé úgy, ahogy megszülettek, csak mert épp most húzott el egy dögös Ferrari az ablakunk előtt – arra hivatkozva, hogy nem találják a ruhájukat, amit fel kéne venniük. Évek óta ez van. Most is.

Férj beveti magát a fürdőszobába, én kinyitom az ablakot, arcon csap a tavaszi levegő a frissességével és az illatával. Szemközt látom a munkahelyemet, zöld színével lassan beleolvad a környezetébe, hiszen körülötte is minden zöld már. Bezzeg ősszel és télen, akkor majd kiugrik a szürke háttérből.  A harsogó világos zöld levelek közé apró fehér, rózsaszín és sárga virágok vegyülnek. Illatuk bódító. Érzem, mert az utcánkban most is fúj szél. Szélcsatornában lakunk, nálunk akkor is mozog a levegő, ha mindenhol máshol áll. Ez kánikula idején igazán jól tud jönni, de zúgó, háborgó viharok esetén inkább hátránynak mondanám.

Átmegyek a nagyszobába, rendet teszek a gyerekek között, különböző technikával meggyőzöm őket, hogy ruhában lenni jó. Elvágtatnak.

A lélegzetvételnyi szünetben kinyitom az erkélyajtót. Kikönyökölök a francia erkélyre, elnézek balra, hogy szemrevételezzem a Budai hegységet, vajon oda is megérkezett-e már a tavasz. Messze van, nem látok mindent részletesen, sőt, inkább egy nagy massza az egész, de a színe meggyőz. Zöld. Világos. Sötét. Fehérrel, rózsaszínnel, lilával kevert. Még tiszta, de mégis kicsit fakó, amolyan nagyvárosi szín. Most is. Mint minden tavasszal.

Átballagok a nappalin. A konyhában elkészítem a reggelit. A gyerekek újra hangosak. De most nevetnek. Gurgulázva, göcögősen. Játszanak.

Miközben előveszem a nyuszibogyót gabonapelyhet, a tejet, a joghurtot, felvágom a péksüteményt, kikészítem a vajat, ki-kinézek a konyhaablakon. A szomszéd ház kéksége mindig felvillanyoz. Hihetetlenül kék. Nagyon kék. És nem egyféle kék, hanem két-háromféle kék szín keveréke. Vibrál az egész épület. Az örök tavaszt, az örök vidámságot közvetíti a világ felé. Most is.

Kikukkantok az erkélyünkre. Ellepték a növények. A megszokott társaság elfoglalta a helyét. A petrezselyem a bazsalikommal a nagy fehér műanyag cserépbe költözött. A rozmaring egy másik fehér cserepet vett birtokba. A menta, a citromfű is a megszokott helyén van már. Mellettük terpeszkedik a három tölcsérjázmin. A balkonládákba belekerültek a szúnyogűzők, a levendulák, a díszcsalánok és a vinkák. Minden a helyén. Mint minden tavasszal. Most is.

Reggeli. Ebéd. Vacsora. Közben a gyerekek rohangálnak, játszanak, örülnek, sírnak, nevetnek, veszekednek, kiabálnak, kibékülnek. Mi, szülők velük játszunk, nevetünk, örülünk, sírunk, veszekedünk, kiabálunk, vigasztalunk, vigasztalódunk. Kelünk, fekszünk, élünk.

Mint minden tavasszal. Most is.

Semmi nem változott.

Mégis minden megváltozott.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonharmadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!