Járvány idején – társas-játék.

nagycsaládi napló járvány idején

 

Ezt a posztot egy olvasói levél ihlette, amely számomra legmeghatározóbb mondata az volt, hogy a család most egyszerre sok és egyszerre kevés.

Napok óta töprengek azon, hogy mennyire változtatta meg a járványhelyzet a szülőségemet. Az anyaságomat. A gyerekeimhez való viszonyomat. Mert nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megváltoztatta. Az, hogy mennyire változott meg, majd csak akkor derül ki, amikor vége lesz ennek a rémálomnak és újra kiszabadulunk és visszatérünk a régi(?) kerékvágásba. Ami már soha nem lesz a régi. Hasonló lesz hozzá, de nem lesz ugyanolyan.

Ettől független továbbra is foglalkoztat a gondolat, hogy miben változtam meg szülőként?!

Az első és legmegdöbbentőm észrevételem, hogy beszűkültem.

Beszűkültem szülőként. És talán ez az egyik legnehezebben viselhető körülmény számomra most a bezártság idején. Ingerszegény környezetbe kerültem anyaként és ez most hatalmas teherként nehezedik rám. A saját megoldásaim mókuskerekében mozgok folyton-folyvást és nem tudok kitörni belőle. Nem kapok új ingereket, új szempontokat, új látásmódokat, nem élek át helyzeteket úgy, hogy azokban én is benne vagyok szőröstől-bőröstül, testileg-lelkileg.

Kimarad egy nagyon fontos élmény a szülőségemből: a tapasztalás élménye, a családon kívüli tapasztalás élménye, amelyet be tudnék építeni a saját életembe. És ez bizony nincs jó hatással a mindennapjainkra.

Akármennyire is szeretem azt hangsúlyozni, hogy a szülőségem önmagamból fakad és én vagyok, aki irányítok, rá kellett jönnöm, hogy nincs igazam. Vagyis ennyire nincs igazam. És erre megint a járvány tanított meg. Nekem most nagyon nehéz fejlődnöm szülőként. Nagyon nehéz kitörnöm a saját szülőségem “börtönéből”, a felmerülő problémák – mert bizony felmerülnek problémák, méghozzá olyanok, amelyekkel eddig nem találkoztam és amelyekre nagyon gyorsan választ kéne találnom – megoldásainál ugyanazokat a már jól ismert köröket futom, amelyek sajnos nem vezetnek eredményre.

És ez frusztráló. És a frusztráció olykor kitör. És akkor kiabálok. Mert tehetetlennek érzem magamat. És eszköztelennek.

Nem kapcsolódok. Vagyis de. A saját családomhoz. Hozzájuk erősebben, mint bármikor eddig. De a többi kapcsolódásom megszűnt. Légüres térben érzem magamat.

Rá kellett jönnöm, hogy a szülőségem nem egyszerűen önmagamból fakad. Hanem belőlem és a környezetemből. E két halmaz kapcsolódásából. A kapcsolataimból a családommal, a barátaimmal, a közeli és távoli ismerőseimmel, és azokkal az ismeretlenekkel is, akik belépnek az életembe, majd kilépnek.

Ők mind-mind lenyomatot hagynak bennem és ezekből a lenyomatokból építkezem. Építem magam emberként. És szülőként. Édesanyaként. Ezekből tanulva, tapasztalva tartózkodom bizonyos dolgoktól, vagy éppen, hogy beépítek bizonyos dolgokat. És ezektől most meg vagyok fosztva. És nagyon szenvedek ettől. Mert ezektől tudok jó szülő lenni. Elég jó. Pont jó.

Meg kell követnem téged, kedves Olvasóm. Tévedtem abban, hogy a szülőség egyedül az adott családra tartozik. Nem. A szülőség, a gyereknevelés egy társas-játék. Bármennyire is próbáljuk mind kisebb térre szűkíteni, mind inkább a minimálisra csökkenteni azoknak a személyeknek a számát, akiknek megengedjük, hogy belépjenek a szülőségünkbe. A beszűkülés ellenünk dolgozik. A fejlődésünk ellen dolgozik.

Szükségünk van egymásra, egymás tapasztalatára, arra, hogy keresztezzük egymás útjait. Szükségünk van az érintkezésre, a kapcsolódásra erószakos ráhatás és beavatkozás nélkül. Mert az továbbra sem menő.

Társas lények vagyunk. Anyaként, apaként, nagyszülőként is.

És ez leginkább akkor derül ki, amikor megfosztanak a társaságtól.

Nekem legalábbis most esett le a tantusz. De örülök, hogy leesett. Nagyon örülök.

És ha úgy nézem, akkor ez most egy új szempont. Amire most nagyon nagy szükségem volt.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a tizenhetedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!