Járvány idején – semmi.

 

Ritkán esik meg velem, ami megesett, de a járványhelyzet ezt is kihozta belőlem. Önellentmondásba keveredtem. Világ életemben valaki szerettem volna lenni. Valaki, aki nyomot hagy a világban, aki nevet szerez valami fontos dologgal, aki hatással van másokra… jó értelemben. Nagyravágyás? Lehet? De őszintén, ki ne szeretne valaki lenni?! És most… és most arra vágyom, hogy senki legyek. Senki. Aki észrevétlenül elbújhat, akinek nem kell csinálnia semmit. Akin nincs felelősség. Aki megengedheti magának, hogy semmit sem csinál.

Este 10 óra.

Ülök a hálószobában az ágyon és nézek ki a fejemből. Nagyon. Annyira nagyon, hogy az már Férjnek is feltűnik.

– Rossz most neked?

– Ühüm.

– Mit szeretnél?

(vállvonogatás)

– Mit szeretnél csinálni?

– Semmit.

– Dőlj le ide.

– Nem. Azt sem szeretném csinálni.

– …

– Úgy érzem, hogy ha csak meg kell mozdulnom, ordítani fogok.

Semmi.

Igen, napok óta ez jár a fejemben. Hogy semmit nem szeretnék csinálni. Csak feküdni az ágyamon és lebegni a semmiben. Szeretnék eltűnni. Szeretnék megszűnni. Azt szeretném, ha senki nem találna meg semmivel. Nem akarok több csinálnivalót. Nem akarok több teljesítendő feladatot. Nem akarok ennyi terhet.

Egyetlen dolgot akarok. A semmit. És mellé a régi életemet.

Igen, én vissza akarom kapni a régi életemet. A régi mókuskerekemet. Azt, amelyik annyira zsúfolt volt, amit néha nagyon nagy tehernek éreztem. De mégsem akkorának, mint ezt a mostanit. Mert abban nekem is volt helyem. Azt, amelyikben volt segítségem. Azt, amelyikben voltak határok. Azt, amelyikben volt munkamegosztás köztem és Férj között.

Mert ebből a mostani életemben semmi sincs.

Nincs helyem. Nincs segítségem.

Nincsenek határok, a privát szféra határai átjárhatóvá váltak, az jön be rajta, aki akar. Tanárok, munkáltatók, futárok… mindenki, bárki. Féltjük az állásunkat, ezért akár kilenckor is részt veszünk egy online meetingen, este tízkor is csengethet a házhozszállítást vállaló cég futára, mert örülünk, hogy kaptuk egyáltalán időpontot. Nem válogathatunk kedvünkre, hogy mikor hozzák ki a megrendelt élelmiszert, örülünk, hogy van szabad sáv és tudunk foglalni. Ha este 10 és 11 között, akkor akkor.

Nincs munkamegosztás. Mert nem tud lenni.

Semmim sincs. De ugyanakkor meg több van rajtam, mint bármikor eddig.

Ebben a karantén-világban nem én határozom meg, hogy milyen feladatokat vállalok magamra. Itt kiosztják rám. A világ határozza meg, hogy milyen feladatokat kell elvégeznem. Nem önmagam erejéhez, a tudásomhoz, a képességeimhez választom a feladatokat, hanem kényszerítésből. Olyan feladatokat kapok, amelyért mások a normális hétköznapokban fizetést kapnak, olyan feladatokat, amelyekhez nincs meg a képesítésem.

És nincs segítségem, hogy az erőmet, tudásomat, képességeimet meghaladó feladatokhoz segítséget kérjek. Ahogy azt teszem máskor.

Nincs meg az a kis helyem sem, amiből az erőt nyertem korábban. Nincs semmim, miközben mindent kell, kéne csinálnom. És közben fogytán az erőm. Így a karantén hetedik hetében egyre erősebben érzem.

Semmi. Minden. A két véglet.

Lehet-e a semmiből minden? És ha nem – mert nyilván nem -, akkor kinek mondjak nemet? Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvenedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!