Járvány idején – lehetőség?

 

Olvasom a híreket. Vagyis, dehogy olvasom! Azokról már leszoktam, illetve naponta tizenöt percet engedélyezek magamnak, hogy átfussam a koronavírus-helyzet aktuális alakulását, valamint ránézzek a Johns Hopkins Egyetem által működtetett járványügyi világtérképre. És elszörnyedjek. De azért az olvasásról nem szoktam le teljesen. És nem csak könyveket olvasok. Vessek magamra!

Oké, tudom, de nem tudok kibújni a bőrömből, mégiscsak újságíró vagyok. Na. De nem híreket olvasok, inkább mások írásait. Nem hivatásos kollégák, nem hivatásos tollforgatók írásait.

Hétköznapi emberekét, tanárokét, szülőkét, segítőkét. Mindenféle emberét, aki írni mer a nagyvilágban.

Miért?

Egyszerűen kíváncsi vagyok mások érzéseire, érzelmeire, gondolataira, megfigyeléseire, tapasztalásaira a járvány, a karantén kapcsán, hogy ki, mit, hogyan dolgoz fel. Hátha tudok ötleteket, tippeket szerezni, amelyek a mi mindennapjainkba is beilleszthetők, amelyektől elviselhetőbb lesz a majd pontosan egy hónapja tartó bezártság. És megdöbbenve tapasztalom, hogy most is, mint mindig, a világ fekete és fehér. Egy út van, az a jó út, minden más tévedés. Az utak nem keveredhetnek. Nincs olyan, hogy ebből is egy kis csipet, abból is egy kis csipet. Nem. Jó van és rossz van. Az, hogy mi jó vagy éppen mi rossz, az megítélés kérdése. A lényeg, hogy csak egy igaz út létezik.

Most is, mint megannyiszor az életben, szélsőségekben gondolkozunk.

Hogy mit is értek ez alatt? Hát – tudom, nem kezdünk mondatot háttal, de most mégis -, hogy ez a járványügyi helyzet, a bezártságunk, a karantén egy óriási lehetőség. Ha nagyon drámaira akarnám venni a dolgot, akkor úgy írnám: a nagybetűs lehetőség. Hogy jobb, okosabb, elfogadóbb, megértőbb, toleránsabb, érzékenyebb emberekké váljunk. Akik mindemellett megtanulnak kötni, spárgázni, kovászolt kenyeret sütni, leteszik a felsőfokú hottentotta nyelvvizsgát stb., stb., stb. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, amit a javunkra kell fordítani. Mindenképpen. Mindenképpen ki kell használunk. Muszáj. Kell. Mert most itt van, egyszerűen nem hagyhatjuk parlagon heverni.

Kell. Muszáj.

Ha nem tesszük, akkor vétünk az emberiség, a közösség, a Föld, a családunk meg önmagunk ellen.

Hogy tessék?

Az igazság az, hogy én túlélésre játszom. A napok túlélésére. És közben még nem néztem meg egyetlen élő színházi közvetítést sem. Nem tudtam kiolvasni még azt a könyvet sem, amit vagy másfél hónapja kezdtem el és azóta aszalom az ágyam fölötti kis polcon. Nem tanultam új tornaelemeket. Sőt, örülök, ha naponta egyszer a kötelezően előírt gyógytorna gyakorlatsort végig tudom csinálni a gyerekek tornasorai mellett (igen, én bemutatom, ők leutánozzák, mert a leírások alapján kivitelezett gyakorlatsorok végén keletkező egyszemélyű Laokoón csoportból még Houdini sem szabadulna). Nem tanultam meg amigurumi figurákat horgolni, nem hallgattam meg egyetlen podcast előadást sem a hatékony időbeosztásról, nem iratkoztam be egyetlen nyelvtanfolyamra sem. És nem lettem jobb ember sem. Sőt! Kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább fogy a türelmem, jobban, mint kéne, határozottan sárkányosodom a gyerekekkel és Férjjel is szemben is.

Sajnálom, hogy ezzel esetleg csalódást okozok, de engem egyszerűen lefoglal a túlélés.

De hogy lehet ez? Hogy nem látok tovább az orromnál túlélésnél?

Úgy kérem szépen, hogy nem saját döntésből vagyok itthon, nem saját döntésből töltöm az időmet a négy fal között. Hanem kényszerből. Arra vagyok kényszerítve, hogy itthon maradjak. És a kényszer bizony gúzsba köt. Nekem erő, hogy öt gyerekkel és egy itthonról dolgozó Férjjel – aki reggel fél nyolctól este hétig, fél nyolcig a fülébe dugott fülhallgatóval éli az életét, ergo semmit nem észlel a külvilágból, vagy ha valamit mégis, akkor azt azonnal csendre inti – fenntartsam a normalitás látszatát. Hogy megy a munka, működik a háztartás, van mindig mindenkinek elegendő ennivaló, a főzéshez mindig van megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyag (i.e.: valaki intézi a bevásárlást IS), a megfelelő mozgás is biztosítva van az összes családtagnak. Nekem erő, hogy fenntartsam a normalitást látszatát egy nem normális helyzetben.

Én ennél többet nem tudok megtenni.

Ugyanakkor nagyon örülök, hogy vannak mások, akik ennél sokkal többre képesek. Mert vannak. Látom, olvasom, nézem, hallom, tapasztalom. És örülök. Mert a karantén, a bezártság, a kényszerítő körülmények mindenkire másképp hatnak. És ezzel nincs semmi baj.

Csak ne állítsuk be úgy, hogy az a jó, aki többre képes. És aki nem képes rá, az nem tudja, hogy micsoda lehetőséget szalaszt el. Ne állítsuk be úgy, hogy azt érezzem: amire én vagyok képes, az kevés, meg rossz, és több kellene. Jobban kéne akarnom. Jobban kéne teljesítenem.

A lehetőség azért lehetőség, mert rajtunk múlik, hogy mire használjuk. A körülményeink figyelembe vételével. Egy valamire biztosan nem jó: minősítésre, szembeállításra. Sem pro, sem kontra.

Ez így tisztességes. Járvány idején is. Akkor meg különösen.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonhetedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!