Járvány idején – kitörés.

 

Jaj, ezek a címek! Annyira nem szeretném, hogy bármi módon háborús helyzethez hasonlítsam a mostani állapotokat. De mégis mindig ilyen szavak kúsznak az agyamba. Ezek lenyomatok. Lenyomatok a világról. A világ állapotáról. Az információk világáról. Kitörés. Ez is ilyen háborús szó. Pedig egészen másról van szó. Az én kitörésem békét hozott a lelkemnek, ellentétben a háborús kitörésekkel, amelyek mindig súlyos áldozatokkal jártak. Történtek bárhol is…

* * *

Elmegyek.

Igen, elmegyek.

Elmegyek itthonról – mondtam vasárnap délután fél ötkor Férjnek. A gyerekek épp akkor szivárogtak le a gyerekbirodalomból a napi csendes pihenő után. (Igen, nálunk ilyen is van, minden egyes nap, kötelező jelleggel azért, hogy mindenkinek meglegyen a szükséges egyedüllét, ami nyilván csak illúzió, de legalább csendes… több-kevésbé.)

Felöltöztem. Felvettem a sárga chino nadrágomat, egy sötétkék hosszú ujjú felsőt, az újonnan rendelt, még soha nem hordott, sötétkék-fehér csíkos blézeremet, a sötétkék félcipőmet és kiléptem az ajtón. Mert ha már menni kell, akkor legalább csinosan, stílusosan menjek el. Csomagot nem vittem magammal. Minek? Ahova megyek, ott csomagra nem lesz szükségem. Ott lesz minden, ami kell.

 

Én. Én magamnak. Csak én. Csak magamnak.

 

Eljött hát az ideje ennek is. Annak, hogy elmenjek.

Amikor lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, Négyes, Középső és Legkisebb épp ölte egymást, megint összeugrottak valami apróságon, ahogy napjában százszor is, hogy aztán percek múlva a legnagyobb békében játszanak tovább, mintha mi sem történt volna, de abban az öt percben képesek egymásnak ugrani. Keményen. Mintha az életük múlna ezen az ütközeten. Nagylány rácuppant a PS4 konzoljára és salátákat ültetett, répákat locsolt és begyűjtötte a tojásokat a tyúkok alól és közben azt tervezgette, mivel rendezi be a részletre vásárolt lombházát és hogy vajon van-e még elég benzinje, hogy még egyszer körbeszáguldja a farmját a vadiúj sárga traktorjával. Nagyfiú a kanapé másik sarkából nézte mogorva arccal, hogy mikor hagyja már abba ezt az “idétlen játékot” a húga és ő mikor vetheti be magát a csatatérre.

Férj pedig a két csoportosulás között erősített. A gyógytornát már befejezte, épp a szárazföldi úszóedzésnél tartott.

Karanténbeli pillanatkép.

Ezt a pillanatot választottam, hogy bejelentsem: elmegyek.

Jó – mondta Férj. A többiek még ennyit sem.

Ez a mondat megerősített abban, hogy mikor máskor, ha nem most? Öt perc múlva is ugyanitt fognak tartani. És talán fél óra múlva sem lesz még nagy változás. Ha csak annyi nem, hogy a kicsik talán akkora megbékélnek, Nagylány felhagy a farmozással és végre Nagyfiú is lelőhet néhány ellenséget. Férj pedig teljesen leizzad. Ebben az állapotukban nincs szükségük rám.

Nincs szükségük rám. Itt és most. Nincs szükségük rám.

Egy hónap bezártság után mertem ezt először felismerni. És kimondani.

Nekik itt és most nincs szükségük rám, nekem magamra viszont annál inkább. Ahhoz, hogy ezt fel tudjam ismerni, be tudjam ismerni és ki tudjam mondani, szükségem volt arra, hogy korábban megfogalmazzam magamban, mennyire hiányzom önnön magamnak. És hogy leírjam. Kiírjam magamból a hiányaimat. Például önmagamat. Hogy hiányzom önmagamnak.

Több, mint egy hónapig nem adtam időt magamnak. Eddig bírtam. Máig.

Az agyam az elmúlt pár napban – amióta tudatosítottam magamban a hiányaimat, amelyek miatt többet vagyok lent, mint fent -, mint egy vadászkutya kutatta azokat a réseket, ahol időt tudok nyerni magamnak. Mert hiába vagyok itthon, az időben szenvedem a legnagyobb hiányt önmagam mellett. A család betölti az egész lényemet. Térben és időben is. Hétköznap tényleg nincs megállás egy percre sem. Reggeltől estig ott kell lenni, csinálni kell. Amikor pedig végre leülök, olyan fáradt vagyok, hogy akkor sem hallom a gondolataimat, amikor csend van. Mert nincsenek. Nincsenek nap végére gondolataim a fáradtságtól.

Itt lehetetlen az időnyerés.

Átfordulás. Átfordítás.

A járvány nagyon megváltoztatta az életünket. Felborult a napi ritmus, de még a napok ritmusa is. És ez lett az én menedékem. Korábban a hétvégéink is elképesztően zsúfoltak voltak, mert két napba próbáltuk belesűríteni a hétköznapokban nem megvalósítható családi közös – tartalmas – időt. Ezért jöttünk, mentünk, programokat szerveztünk, intéztük a hétköznap elmaradt intéznivalókat, piacra jártunk, lenyomtuk a heti bevásárlást. Most azonban itt beszűkült a tér. A járvány megfosztott bennünket sok olyan dolgoktól, ami a korábbi életünkben a hétvégére koncentrálódott.

Most nincs annyi kültéri program. Most nincs állandó jövés-menés, ami az egész család programja. Van, de nem annyi. A beltéri programokban viszont van üresjárat. Mint a poszt elején mutatott pillanat. Ami akár kitart fél-háromnegyed órán át. Nem tökéletes, de használható pillanat. És járvány idején ilyen pillanatokra van szükség. Nem tökéletes, mert lehet, hogy ez idő alatt a gyerekek a kütyük előtt ülnek. És erre most is nagyon sokan ugranak, hogy ez nem jó. Tudom. Hogyne tudnám. De most pont nem érdekel. Vagy inkább: más jobban érdekel. Mondjuk az egész családunk mentális egészsége. A gyerek egészsége nem ezen a harminc-negyvenöt perc játékon fog múlni. A családé viszont jó eséllyel igen. Amúgy meg, ha valaki nem érti ezt, jöjjön ide és csinálja helyettem öt gyerekkel, amit én csinálok és ha utána is van más alternatívája arra, hogy én is tudjak levegőt venni, Isten lássa lelkemet, követni fogom a tanácsát.

De addig szükségem van ezekre a nem tökéletes, viszont annál inkább használható pillanatokra.

Magamra használható pillanatokra. Hogy amikor tényleg szükség van rám, ott tudjak lenni. Amikor meg nem, akkor ne szégyelljek magamra gondolni. Járvány idején sem.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harmincegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!