Járvány idején – iskola a frontvonalon.
Tudatosan tartózkodom attól, hogy a jelenlegi járványügyi helyzetet háborús helyzetként éljem meg, háborús állapotként hivatkozzak rá. Talán azért is, mert túl sok háborús hírt írtam annak idején. Akkor kerültem a szerkesztőségbe, amikor kitört a délszláv háború, aztán jött az iraki háború és szép sorban a többi, amelyek innen nézve a fotelből lokális ellenségeskedésnek tűntek, de ott, a valóságban háborúk voltak a javából.
Szóval tudatosan tartózkodom ettől a szóhasználattól még akkor is, ha néhány napja megjelentek már a katonák az életünkben, kint vannak az utcákon, bent vannak bizonyos cégeknél, a kórházak vezetőségében is. De ez akkor sem háború. A szónak egy nagyon jól körülhatárolható értelmében.
De van egy olyan szeglete az életemnek, ahol mégis úgy érzem magam, mintha hadszíntéren lennék.
* * *
Napok óta Ottlik Géza Iskola a határon című műve zakatol a fejemben. Nem a tartalma miatt, hanem inkább a címe okán. Csak most az iskola nem a határon van, hanem a frontvonalban.
Amikor kihirdették, hogy bezárnak az iskolák, nyilvánvaló volt, hogy a tanítás, az oktatás nem szakadhat meg, hiszen a 21. században megvannak már a lehetőségek a tantermen kívül oktatásra is. És végre itt az alkalom, hogy éljünk is ezekkel a lehetőségekkel. Még akkor is, ha tudván tudtuk, hogy nem vagyunk rá felkészülve. Hogy senki nincs rá felkészülve. Vagy nagyon differenciáltan.
De akkor is elkezdődhet valami. Kiléphetünk végre a frontális oktatás keretei közül, amelyet annyiszor átkoztunk már el, hogy azt számon tartani sem lehet; végre-valahára arra helyeződhet a hangsúly, ami az oktatás lényege kellene, hog legyen: a kreatív, összetett, kritikai mellézöngést sem nélkülöző gondolkodás fejlesztésére, ahol a tananyag nem cél, hanem eszköz arra, hogy kinyissuk a világot a gyerekeink előtt, hogy felkészítsük őket az életre, hogy végre képességet fejlesszünk.
Erre vágytunk, nem?
Na. Akkor irány a csillagok!
Tanárok ezrei vetették bele magukat ebbe a cseppet sem egyszerű helyzetbe, hogy megtalálják a legjobb megoldásokat. És szülők ezrei álltak mögéjük, hogy odategyék azt, amivel ők tudják segíteni ezt a folyamatot. Amiről az első pillanattól látszott, hogy nagyon nehéz és nagyon kemény lesz. Nyilvánvaló, hiszen hiányzik a rendszerszintű keret. Épp ezért rettenetesen fontos szerep jut az egyéneknek. Mindkét oldalon.
Akik nyilvánvalóan szem előtt tartják ezt az örökérvényű idézetet Arany Jánostól:
“Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben.”
Embernek lenni. Embernek maradni. Emberként viselkedni. Nem egymás fölé helyezkedni. Nem a saját fontosságunkban tobzódni. Nem kioktatni. Nem utasítani. Nem becsmérelni.
Együttműködni. Elismerni. Köszönetet mondani. Támogatni. Segíteni. Partnernek lenni.
Embernek lenni.
Tanárként, szülőként egyaránt. A legfontosabbakért: a gyerekeinkért.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a tizennegyedik nap történetét ITT olvashatod el.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!