Járvány idején – tökéletesség.

 

Naiv vagyok. Végtelenül naiv. Ez újra és újra bebizonyosodik. Azt hittem, hogy a mostani vészhelyzet helyre tesz bennünket, embereket. Helyre teszi a tökéletesség illúzióját. Oda teszi, ahova való. A fikciós fiókba. És jó erősen lelakatolja, a kulcsot meg eldobja olyan messzire, ahonnan senkinek nem lesz kedve visszahozni.

Hát ja.

Ja nem.

Helyette megszületett a tökéletes karantén-ember. Aki mindent tökéletesen csinál. Minden javaslatot tökéletesen betart. És tökéletesen tudja, hogy mások hol rontják el. És ezt tökéletesen el is tudja magyarázni. Úgy, hogy utána a másik, akinek nem megy ennyire a tökéletesség, tökéletetesen hülyének érzi magát.

Nem szoktam csúnyán beszélni a blogon. Nem szoktam káromkodni, de most az egyszer megteszem. Most az egyszer leírom.

Úgy érzem szar vagyok. Ezt reflektálja ugyanis körülöttem a világ az érzelmeire, a néha tényleg több sebből vérző megoldásaimra, a különböző megnyilatkozásaimra, gyakorlatilag mindenre, amit csinálok. Szar vagyok szülőként, anyaként, tanárként, háziasszonyként, feleségként, munkaerőként… a felsorolás szabadon folytatható. A lényeg az előtte álló minősítő jelző. Az le ne maradjon! Mert még lesántulnék.

Több olyan cikkbe is belefutottam az elmúlt napokban, amelyeket jelenleg home office-ban dolgozó egy- vagy többgyerekes szülők írtak.

Ahogy olvastam őket, a gyomromban az amúgy is folyton, az aggódás és a bizonytalanság miatt jelenlevő görcs egyre nagyobb lett. Hogy nekem miért nem sikerül az, ami neki?! Az ő gyerekeik maguktól tanulnak, a nagyok segítik a kicsiket; a főzés sem okoz gondot, mert van előre kidolgozott menüjük, a hűtő mindig tele, így soha nem kell improvizálniuk; a párjuk is nyugodtan tud dolgozni otthonról, mert a gyerekek csendben elfoglalják magukat, amíg a szülők dolgoznak, illetve felváltva tudnak rájuk vigyázni, ez is előre kidolgozott rend szerint történik; a gyerekeik hétköznap nem lógnak soha a neten és a tévén, csak hétvégén kütyüzhetnek, de akkor sem végtelenségig; a lakásukat folyamatosan tisztán tartják, gondosan ügyelnek a ruháik és a lakás legkritikusabb pontjainak – kilincsek, bejárat – azonnali és alapos fertőtlenítésére; betartják a karantén-szabályokat, nem mozdulnak ki, hiszen ott a kert. Mindegyiküknek jut énidő, a sportolás sem marad el és reggel nyugodtan tudják meginni a kávéjukat.

Hú. A tökéletes karantén-család.

Amihez az írók szerint nem kell más, mint jó szervezőképesség, odafigyelés és persze jól nevelt gyerekek, akik nem most nőttek hirtelen a bokorban, hanem eddig kellett volna rájuk energiát fordítani.

Itt csuktam be az oldalakat. Ennyi elég volt.

De persze rögtön elkezdtem a hasonlítgatást. Naná! Én is emberből vagyok.

A négy iskolás gyerekemből kettő tanul önállóan, a másik kettő mögé be kell állnom. Néha szimultán nyomom a segítséget, mert az egyik nem érti a feladatot, a másik rossz gombot nyomott meg, de nem talál vissza a főoldalra, közben viszont lejár az idő a dolgozat leadására, vagy szaggat a wifi és folyamatosan ledobája őket a hálózatról, amikor épp nem kéne, ezért hol az egyiket vigasztalom, hol a másikat. Közben az óvodás hívja őket játszani, ők csábulnának, én ereszteném őket, de hát nem szünet van, muszáj az iskolai dolgokat is elvégezni. Ettől Legkisebb kiborul, lekenyerezem egy mesével, de a két másik kihasználja az időt és amőbáznak inkább egyet. Gyerekből vannak, na. Így aztán soha nem végzünk időre, de legalább nem stresszelnek… annyit.

Helyette stresszelek én. Nem is kicsit. Történt ugyanis, hogy hallgatva az internetet elárasztó tanácsokra, hogy jelezzük bátran a tanárok felé, ha problémánk van – hiszen ők is emberek, nem tudhatják, hogy amit adnak az sok-e vagy kevés -, bátran, de végtelenül udvariasan megírtam az egyik tanárunknak, hogy nekem ez így sok. Sok, hogy tanárként is helyt kéne állnom a gyerekeim mellett mindenféle módszertan, tanítási gyakorlat nélkül. Mert keményen nyomulunk előre a tananyagban. Új anyagokat veszünk. Egyedül. Kapjuk a leckéket a tankönyvből és a munkafüzetből, amiket vissza kell küldeni, de semmi egyebet nem kapunk hozzá. A szó szoros értelmében nem jár hozzá tanítás. Azt nekem kellene kiviteleznem. A válasz az volt, hogy ez most egy ilyen helyzet, szokjak hozzá.

Eredmény: ma reggelre újra bejelentkezett a gyomorfekélyem. És még csak a harmadik hétnél tartunk.

Ennyit arról, hogy a gyerekeim önállóan tanulnak.

Így viszont a tanulás szinte mindig belecsúszik az ebédidőbe és bizony, ha hamar szeretnék valamit az asztalra tenni, akkor rögtönöznöm kell néha. A rögtönzés viszont a kidolgozott menüm (mert nekem is van olyanom négy hétre… bí-bí-bíííí) rovására megy. Ahogy a menü alakulását az is gyakran befolyásolja, hogy épp mit nem hoznak ki a házhozszállítás alkalmával… Amiről amúgy épp most mondtam le végleg, mert ha van áru, akkor nincs időpont, ha van időpont, akkor nincs áru. De a legjobb, amikor áru sincs, meg időpont sincs. Marad a boltban való vásárlás. Ami meg ugye nem a legszerencsésebb a jelen helyzetben, de legalább továbbra sem kell szigorúan ragaszkodnom az eltervezett menühöz, mert a boltból is csak azt tudja hazahozni Férj, ami épp van és nem azt, amit felírtam neki.

Mi van még, amiben nem vagyok tökéletes?

Ja, a tisztaság.

Hetente egyszer tartunk komplett takarítást, illetve minden nap tűzoltásként fertőtlenítést, felmosást, porszívózást, ahol épp legnagyobb a szükség. Mosok minden nap. Tiszta ruha van minden nap. Ha boltba megyünk, maszkot hordunk. Egyszerhasználatosat. Rendeltünk már textilt. De nincs és nem is lesz fejenként három-négy darab, újrahasznosított textilből készült fertőtleníthető, vasalható maszkunk, amelyikből egyet hordunk, egyet a zsebünkben tartunk külön ki zacskóban, hogy ha beletüsszentettünk vagy köhögtünk volna az előzőbe, akkor gyorsan le tudjuk cserélni, és otthon tartjuk a harmadikat-negyediket, hogy soha nem maradjunk maszk nélkül.

Majd mosok gyakrabban.

De azzal meg más módon károsítom a környezetemet.

A környezetet, ahova néha kimegyünk. Igen, kimegyünk. Átmozgatni a gyerekeket. Megfuttatni őket. Szerintem ezért nagyon hálásak a szomszédok. Mert ha nem mennénk, már nem lennének szomszédaink. Vagy mi nem lennénk az ő szomszédaik, mert kiutálak volna. És azért megyünk, mert nincs kertünk, ahova kiküldhetném a gyerekeimet. Vigyázunk, hogy ne menjünk olyan helyre, ahol sokan vannak. Ha mégis találkozunk valakivel, tartjuk az előírt távolságot. Nekünk ez a sport, ami amúgy fontos az egészség szempontjából és erőt ad a vírus elleni védekezéshez. Mert az ötödik emeleten sportolni nagyon nem fair. Néha mégis megtesszük. Miért nem megyünk ki a kertbe? Mert NINCS!

Mi a helyzet a kütyükkel?

Hozzá se nyúlunk. Én biztosan nem, mert időm nincs rá. A tanulás/tanítás, háztartás, főzés-mosás, játék, egészségügyi séta, home office(?) mellett. A gyerekeim? A gyerekeim kütyüznek. Nem végtelenül, de kütyüznek. Néha filmet is néznek és esznek hozzá pattogatott kukoricát. Így nekem is jut időm, hogy nyugodtan megigyam a kávémat legalább hetente egyszer. A délután közepén.

Szóval…

Elééééég!

Naiv vagyok. Végtelenül naiv. Azt hittem, hogy ebben a vészhelyzetben végre szilánkokra törik a tökéletesség illúziója, eljön végre az idő, amikor elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Hogy kinek ez megy jobban, kinek az, ki ebben jobb, ki abban. Nem akarjuk végre kioktatni egymást, hogy mit kéne éreznie a másiknak. Nem akarjuk jobban tudni, hogy kinek mi nehézség, mi könnyebbség. Nem akarjuk méricskélni egymást. Nem akarjuk mérlegre tenni, hogy ki van nagyobb trutyiban. Nem akarjuk megmondani, hogy mit kéne élveznünk és miért. Nem akarjuk a saját szemüvegünkön át láttatni a világot. Nem akarjuk überelni egymást. És nem akarjuk legyűrni egymást. Semmiben.

Tévedtem.

Úgy látszik, ehhez egy világjárvány sem elég.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a tizenötödik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!