Járvány idején – hibernáció.

 

Napok óta úgy érzem, mintha egy lassított felvétel lenne az életem. Miközben más szempontból pedig egy egybefüggő őrült rohanás.

 

– Anya, segíts!

– Igen, mit kell megoldani?

– Ja, nem megoldani kell valamit.

– Akkor?

– Hogyan szítja fel az ember a motivációját karantén idején?

– …

– Eltűnt belőlem. Tudom, hogy mit kéne csinálnom és szeretném is csinálni, de mégsem csinálom. Elveszett valami. Eltűnt a motivációm. Eltűntek a célok. Vagyis túl messzire kerültek. Mi lesz most?

Motiváció.

Tervek.

Jövőkép.

Járványhelyzet.

 

Minden rendkívüli helyzetnek vannak szavai, mottói, mondatai. A mostani járványhelyzetnek egyértelműen a maradj otthon a vezérszava, de azért van sok másik is, amelyre rendre felbukkan, újra és újra előtérbe kerül. Például a lassítás, a lassulás, a belehelyezkedés az adott helyzetbe, a pillanat megélése.

Mert most aztán erre van idő. Másképp nem is lehetne, hiszen most a túlélés a cél. A napok túlélése. Annak pedig a legegyszerűbb módja, ha lépésről-lépésre csináljuk, vagyis csak az aktuális napot akarjuk megoldani. Ötgyerekes szülőként gyakran csináltam ezt a normális üzemmódú hétköznapok forgatagában is. Hogy csak ezt az egy napot éljük túl! A mának elég a ma gondja, a holnappal majd akkor foglalkozunk, ha már odaértünk stb.

De mindezek mellett ott voltak a tervek, a napi és heti tervek az előre látható dolgokkal, kiegészítve A, B, C változatokkal, biztos, ami biztos alapon; meg a hosszabb távú terveink pl. a vakáció heteire, a közös családi nyaralásra stb. Mert ez a kettő tartotta fent az egyensúlyt a napjainkban. A napjaimban. Hogy voltak kiszámíthatatlan dolgok és voltak olyanok, amelyeket nagyjából be lehetett lőni. Volt bizonyosság. Kiszámíthatóság. Ha nem is sok, de legalább egy kevés. És ez elegendő muníciót adott, megvolt a motiváció is. Olyan kerek volt az egész.

És most ez megbillent. Valami eltűnt belőle. A kiszámíthatóság. A bizonyosság. És már nem kerek az egész.

Most az van, hogy gyakorlatilag napról napra élünk. Nem nagyon van más megoldás. És ez nekem sok(k) és idegen. Nagyon lassú. Túl lassú. Szó szerint, mint egy lassított felvétel. (Bizonyos szempontból, már ami a lassulást illeti.)

Olyan egyszerű dolgok, hogy például előre eltervezem egy hétre, mit szeretnék főzni, gondosan összeállítom a bevásárlólistát – ahogy azt egyébként az okosok javasolják, hogy ne lődörögjünk céltalanul a boltban és ne tegyük körtúrát több üzlet felkeresése céljából -, ami már a bolt ajtajában megdőlni látszik és a gondosan eltervezett menü helyett random módon olyan élelmiszereket vásárolok, amiket lehet kapni az adott helyen és időben és amelyekről a kosárba tevés után is úgy ítélem meg, hogy többé-kevésbé passzolnak egymáshoz és amelyek alapján nap nap után találom majd ki, hogy mi is lesz az aznapi menü.

Napról napra élünk. A céljaim és motivációim elhomályosodtak. Ez a fajta lassítás, hogy tulajdonképpen csak egy napra látok előre, vagy néha még annyira sem, mert nem tudom, hogy a következő órákban, napon mi vár rám, nemhogy motivál, inkább lebénít.

Hihetetlen ellentmondás feszül a napjaimban: miközben végigrohanok a napokon reggeltől estig, mert annyi a feladat, hogy szinte megállni sem tudok, közben pedig nincs, ami igazán motiváljon. Rutinszerűen cselekszem. Történészként persze tudom, hogy régebben ez a fajta életmód, a napról-napra való élés teljesen természetes volt és abszolút és szó szerint a túlélés záloga volt, de a mi világunknak ez szokatlan. Dermesztő ez a fajta beszűkülés. Mert nekünk az élet többet jelent, mint egyszerű túlélést.

Úgy érzem magam, mintha hibernáltak volna. Csak az alapvető létfunkcióim működnek, a többiek ködbe vesznek. Ellépesztően kicsinek érzem magamat. Elképesztő, hogy egy járvány ennyire ki tudja zökkenteni a világot a megszokott sarkaiból. Hogy az emberi létet ennyire hibernálni lehet. Hogy ösztönszerűen működjük, minimális funkciókat végezzünk.

Mint egy sci-fi film.

Csak ez éppen a valóság. És egyelőre nem találjuk a vége-csapót.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a tizenkilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!