Járvány idején – eszmélés.
Talán írtam már egyszer, hogy engem nem nagyon lehet meglepni. Ami talán nem is akkora csoda öt gyerek mellett. Láttam én már mindent. Na meg tapasztaltam. Igen, igen, azt is, amit valójában nem. De talán azt is írtam már, hogy minden tapasztalatom ellenére a gyerekeimnek azért rendre sikerül elérniük nálam azt az állapotot, hogy valamilyen beszólásuk után leessen az állam. És úgy látszik ez alól a karantén ideje sem kivétel.
– Nekem nem jön be ez az online tanulás.
– Hogy tessék?
– Nem jön be az online tanulás.
– Ne már! Annyi jó lehetőség van benne és végre nem kell suliba járni!
– Miért gondoljátok ti, felnőttek, hogy nem szeretünk iskolába járni?
– De hát állandóan panaszkodtok, hogy mennyi a lecke, a tanulnivaló, az elvárás, meg hát a tanítási módszerekben is van azért kivetnivaló… valljuk be őszintén.
– De honnan veszitek, hogy az iskola csak erről szól?
– ???
– Nekem nagyon is hiányzik a suli.
– Nekem is.
– Őszintén? Nekem is.
– Igen, hiányzik nekünk a suli! A társaink. Az interakció. A személyes jelenlét. … A tanáraink.
– (Na basszus.)
– Mert lehet, hogy a ti szemetekben az iskola csak a tanulásról szól, ti csak azzal azonosítjátok, meg a legnagyobb félelmetek a frontális oktatás és hogy mi attól mennyire szenvedünk, de az igazság az, hogy az iskola ennél jóval több. És ez az igazán jó benne.
Na tessék. Megkaptam. Jól megkaptam Nagyfiútól.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is így nyilatkozik majd az iskoláról. Hogy – bármennyire is rejtegetni akarta – egy apró könnycsepp megjelent a szeme sarkában. Ahogy Nagylányéban is. Nála amúgy más módon is érzékelhető, hogy hiányzik valami az életéből. Az első héten tapasztalható kamaszos dac-elmaradás a második hét végén már elemi erővel robbant vissza az életünkbe.
És durvább és gorombább, mint valaha.
De térjünk csak vissza az iskolához.
Nagyon érdekes volt szembetalálni magamat a gyerekeim reakciójával. Hogy mennyivel jobban látják az iskola szerepét az életükben, mint mi magunk. Akik bizony nagyon egysíkúan és sommásan gondolkozunk róla. Hogy az iskola rossz. És ezzel az érzettel engedjük be őket ebbe a világba. És ezzel együtt óriási terhet is rakunk a vállukra. Mert el akarják hinni nekünk, hogy az iskola rossz, ezért próbálják ezt megélni. Aztán meg találnak benne egy csomó klassz dolgot, ami nekik örömet okoz.
De ez meg hogy lehet?
Hiszen mi, felnőttek folyamatosan azzal jövünk, hogy az iskola rossz. Stresszes, nyomasztó, túl sok az elvárás, az oktatás elavult stb. stb. stb.
Biztosan. Biztos igaz ez is.
De az iskola nem csak erről szól. Ideje lenne felismerni. És most egy olyan helyzetben vagyunk, amikor lehetőségünk van ezt felismerni. És megerősíteni ezt az oldalát.
Ez most egy nagyon fontos pillanat. Úgy tűnik, hogy ez a járványhelyzet nagyon sok fontos és érdekes pillanatot, eszmélést hoz az életünkbe. Szóval ez egy fontos pillanat. A pillanat. A változás/változtatás pillanatának lehetősége. Persze, ilyenkor is vannak, akik tévednek. Például azok a tanárok, akik szerint a szülőknek most, hogy otthon vannak, több idejük van a gyerekeikkel foglalkozni és akár a tanár szerepét is átvehetik. Vagy például az az államtitkár, aki szerint a tanároknak most szintén több idejük van, ami lehetőséget biztosít a számukra elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat. Vagy azok a szülők, akik szerint a tanárok most nem csinálnak semmit…
Ilyenek mindig lesznek.
De nem ezekre kell hallgatni. Hanem észrevenni a pillanatot, amikor a tanárok, a diákok és a szülők végre egymásra figyelhetnek. Észrevehetik egymást, megláthatják azokat a dolgokat, amelyek eddig rejtve maradtak előttük a másikból.
Biztos vagyok benne, hogy amikor a gyerekeim újra visszatérnek az iskolapadba, új fejezet kezdődik. (És nem azért, mert a digitális oktatás végre rést üt(het) a pajzson. Azt még befoldozhatják odafentről.) A felszín alatt, az emberi kapcsolatok szintjén, ami az oktatáson túl az egyik legfontosabb összetevője az iskolai létnek. Felnőtt-felnőtt, gyerek-gyerek, gyerek-felnőtt kapcsolódási szintjén. Meglátják egymásban azt, amit eddig talán nem. És ami komoly változásokat indukálhat. Hiszen a legszilárdabb ház is összedől, ha a mélyben olyan változások jönnek létre, amelyek megrengethetik az addig biztosnak hitt alapot.
Miből gondolom ezt?
Egyrészt a gyerekeim általam váratlannak tartott, a posztom elején leírt reakciójából, másrészt két egyszerű mondatból, amelyek mindig ott vannak a (legtöbb) tanáraink által a gyerekeimnek írt leveleik végén: Hiányoztok nekünk. Szeretünk benneteket! És amely mondatok mindig mosolyt és apró, láthatatlan könnycseppeket csalnak a gyerekeim szemébe. Ha beismerik, ha nem…
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a tizenegyedik nap történetét ITT olvashatod el.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!