Járvány idején – ellentmondások viharában…

 

Édesanyaként hozzá vagyok szokva az ellentmondásokhoz. Hogy egyszer ez igaz, erre kell esküdni, a következő pillanatban pedig annak a valaminek épp az ellenkezője igaz, ami még az előbb a tuti biztos módszer volt.

Folyamatos ellentmondások között lavírozok lassan tizenhét éve, igazából már nem is veszem fel annyira. Már csak azért sem, mert elég nekem az öt gyerekem, a józan eszemet tőlük is el tudom veszíteni, nem kellenek nekem ehhez segédanyagok. Szóval, én haladok a magam által kijelölt úton, amiről azt gondolom, hogy jó, vagyis a legkevésbé ártalmas és utánam az özönvíz.

De most utolért az özönvíz.

Eddig azt hittem, hogy nem lehet semmi sem ellentmondásosabb, mint a szülői lét. Hát jelentem, tévedtem.

A karantén az. Ellentmondásosabb, mint az anyaság, apaság, nagyszülőség együttvéve.

Minden baj. És annak az ellenkezője is. Ember embernek farkasa.

Zárják be az iskolákat! Álljunk át a digitális oktatásra! Legyenek kontakt órák a személyesség megőrzése végett!

Ne üljön a gyerek sokat a képernyő előtt! Minden képernyő előtt töltött órát kompenzálj ugyanannyi szabadtéri mozgással, játékkal!

A gyerekek ne találkozzanak egymással, tartsák online a kapcsolatot a barátaikkal!

A digitális eszközök csak a tanulást szolgálják, különben függő lesz a gyerek!

Maradj otthon!

Ha teheted, elhagyatott környéken fuss, mozogj, sportolj, kirándulj, mert a vírus az eltunyult, legyengült immunkrendszert még könnyebben gyűri maga alá.

A karantén alatt se mondj le a zárt térben való testmozgásról, mert jót tesz a lelkednek-testednek!

Ne ugrálj, ne sportolj a lakásban, mert zavarod a szomszédot!

Jógázz!

Ne jógázz!

Rendelj online, kérj házhozszállítást!

Miért nem kíméljük a futárokat, miért kell házhoz szállítást kérni? Nem elég, hogy az orvosok, ápolónők, bolti alkalmazottak stb. ki vannak téve a veszélynek?!

Karantén alatt is főzz változatosan és egészségesen!

Ételt ne dobj ki, abból főzz, ami otthon van, csak akkor vásárolj, amikor szükséges; ne tégy bolt-túrát, hogy mindent be tudj szerezni, koncentrálj a legszükségesebbekre!

Ne használd a tömegközlekedést! Fogjatok össze és járjatok egy autóval a munkahelyetekre, ha nem tudtok home office-ban dolgozni!

Csak a közeli családtagok csináljanak közös programot, csak közeli hozzátartozók tartózkodjanak közös légtérben!

 

Ember embernek farkasa. Mindenki tudja, mit kéne csinálnia a másiknak. Mindenki jobban tudja, hogy mit kéne csinálnia a másiknak. És hogy miért nem csinálja, ha ő tudja, hogy azt kéne csinálnia.

Állj! Ez nem az a pillanat.

Ez nem az ítélkezés és az önjelölt megmondóemberek pillanata. Ez a pillanat a felelősség pillanata.

De a felelősség szavai nem lehetnek gorombák.

Határozottak lehetnek. Nagyon határozottak, pontosak és világosak lehetnek. Sokszor ismételtek lehetnek.  De nem lehetnek leoltásoktól, lealacsonyító, alázó beszólásoktól, felsőbbrendű, mindentudó kinyilatkoztatásoktól, ítélkezésektől hemzsegőek. Mert most az ezektől mentes felelősség pillanatát éljük. Amihez nyilvánvalóan fel kell nőni. És amihez nyilvánvalóan vannak, akik nem tudnak felnőni. De az acsarkodás, a sárdobálás őket úgy sem győzi meg. A többiektől viszont elidegenít. És dacossá tesz. És pont erre nincs most szükség.

És mire lenne van szükség?

Összefogásra.

Példamutatásra. Személyes példamutatásra. Empátiára. Megértésre. Akkor is, ha nehéz.

Képzeld magad a helyébe! Ne elképzeld. Képzeld bele! A helyébe. Megvan? Na. Innen indulhatunk.

Felelősséggel. Megértéssel. Megoldási javaslatokkal. Az ő helyzetére a mi helyzetünkből. A szükséges és kétségkívül kellő határozottságon túl empátiával. IS. Értjük ezt? A magas ló helyett. A felelőtlenek helyett is. Hátha így könnyebben megértjük. Mindannyian.

Ja és még valami. A legfontosabb. Egyszer ez az időszak is véget ér. És akkor újra egymás szemébe kell néznünk. Az “idióta nyugger”, a “hülye szülő”, a “bunkó, érzéketlen városi”, a “bulizó, csak magukkal törődő, felelőtlen fiatalok” szemébe. Egymáséba. Na meg a tükörbe. És a nézegetésen túl újra együtt kell élnünk.

Értjük ezt?

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a nyolcadik nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!