Járvány idején – ünnep.
Ép ésszel csak akkor lehet túlélni ezt a járványt, ha elnézőek vagyunk önmagunkhoz, ha megengedünk és elengedünk dolgokat és megtaláljuk azokat a pontokat, amelyek örömre adnak okot.
Öröm. Ez a legfőbb dolog, amire vágyom. Hogy örülni tudjak. Nevetni. Boldognak lenni. Hogy lássam mások örömét, boldogságát, nevetését. Hogy másokat boldoggá tudjak tenni. Most, hogy olyan napokat élünk, amikor nagy a nyomás, sok szomorú, kétségbeesett, stresszes pillanatot élünk meg, mind jobban vágyunk azokra a dolgokra, amelyek boldogságot hoznak. Legyenek akármilyen kicsik, akármilyen jelentéktelenek.
* * *
Nagyon régóta szerettem volna már írni a blogon az ünnep jelentőségéről. Hogy mennyire fontosak az ünnepek, akármennyire is elcsépeltnek tűnnek, vagy éppen bekebelezte őket a kereskedelem szelleme. Mindez nem számít. Ünnepelni kell. Ünnepelni fontos. Akármilyenek is a körülmények. Járványhelyzet idején is helye van az ünnepnek. Sőt, még inkább helye van. Mert megtart.
Ma reggel örömmel ébredtem a szívemben. Mert ma nálunk ünnep volt. Nagyfiú 17. születésnapja.
Örömmel keltem, de a bánat is velem jött, mert tudtam, hogy ez a nap egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem. Nem fogom a kedvenc tortáját sütni, mert nem kaptam hozzá alapanyagot. Miután már a múlt héten látszott, hogy esélytelen lesz a kedvenc sütemény elkészítése, már korábban választott helyette mást, így legalább erre biztos pontként tekinthettem. Nem kellett hirtelen dönteni róla. Előrántani egy ötletet a semmiből. Ami ilyenkor ráadásul nem is jön olyan egyszerűen. Mármint az ötlet…
Szóval a torta pipa, ez megnyugvással töltött el.
De tudtam, hogy semmi másom nincs.
Nincs ajándék. Nincs, mert az osztálytársaival, barátaival tervezett közös airsoftozást le kellett mondani a járványügyi helyzet miatt. Pedig annyira készült rá. Az első alkalom lett volna, amikor a saját fegyverét használhatta volna. Amikor elbüszkélkedhetett volna valamivel, amit a tavaly nyári diákmunka során összegyűjtött keresetéből vett. Ami egy tizenhét éves, katonának készülő fiatalembernek most nagyon fontos. Lett volna. De nem lehetett. Mert járvány van.
Egész nap törtem a fejem, hogy mi lesz. Hogy lesz ez? Mit adunk neki? Mert igenis fontos az ajándék. Az is az ünnep része.
Megkérdeztem őt is, hogy minek örülne, hátha mond valami olyasmit, amit még az utolsó pillanatban teljesíteni lehet. De nem mondott. Azt mondta, nem kell ajándék. Láttam, hogy egész nap tartotta magát. Egész nap tartotta magát ehhez a kijelentéséhez.
De aztán a délutáni csendes pihenő alatt bejött a hálószobánkba és lefeküdt mellém az ágyra.
– Miért jöttél?
– Csak úgy.
– Valami baj van?
– Nincs.
– Akarsz valamit?
– Nem igazán.
De a szeme, a szeme egészen mást mondott. Azt, hogy ugye, édesanya, kitalálsz nekem valami ajándékot? Hogy ugye lesz meglepetés?
Elszorult a szívem. Mit adhatnék neki? Hiszen semmim nincs, aminek tudom, hogy most örülne. Nem tudom eltüntetni a járványt, hogy megtarthassuk a közös programot a barátaival, hogy együtt bulizhassanak. Mert tudom, hogy neki ez hiányzik a legjobban.
Nincs semmim.
Mert mim van? Íráskészségem. De mégsem írhatok neki egy verset vagy egy novellát?! De levelet a barátai szüleinek igen. És megírtam, hogy ha nem nagy fáradság ebben a kiélezett helyzetben, akkor nem kérnék-e meg a gyereiket, hogy köszöntsék fel Nagyfiút valamilyen módon? Bármilyen módon… és ne árulják el, hogy én kértem őket erre.
– Miért jöttél megint?
– Csak úgy.
– Mosolyogsz.
– Igen?!
– Történt valami?
– Ja, semmi. Csak felköszöntöttek a srácok… meg a csajok.
– …
– Jólesett. Nagyon.
A karantén sok mindent megváltoztatott az életünkben. Sok mindenben új módszerek alkalmazására szorított, kényszerített bennünket. Sok mindent elvett tőlünk. Legalábbis egy időre. A személyes találkozásokat, a közös programokat. De egy valamit nem vett és nem vehet el tőlünk.
Az ünnepet.
Mert ünnepre karantén alatt is szükség van. Akkor is, ha a kedvenc torta helyett másik kedvencet kell választani, ha csak használt gyertyák kerülhetnek a tortára. Ha nincs igazi ajándék. Mert a tervezett programot le kellett mondani. Akkor is. Különösen akkor.
Mert az ünnep a csoda. Amire szükség van. Ami kell, hogy legyen. Minden körülmények között. Ma nálunk ilyen csoda született, megfejelve azzal, hogy épp tizenhét csonka gyertya volt itthon. Pont annyi, amennyi kellett a mai napra. Az ünnep az, ami megtöri a szürkeséget, a monotonitást. Az ünnep az ünnep. Ha másképp is. Karantén idején is.
Boldog 17. születésnapot Nagyfiú!
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a tizenkilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!