Járvány idején – méltatlanul.
Napok óta motoszkál bennem ez az írás. Vagy inkább egy-két hete. Motoszkál és érzem, hogy meg kéne írni, hogy el kéne mondani. De félek. Félek, hogy sokan félre fogják érteni. És lesznek, akik majd megmondják, hogy mennyire nincs igazam. Hogy én értek félre valamit.
De aztán mégiscsak elhessegettem magamtól ezt a gondolatot – mert mégis mi történik, ha félreértik, vagy ha beszólnak?!, valószínűleg többet számít az az egy vagy két ember, akinek erőt tudok vele adni, aki nem szégyelli magát tovább, mert hasonlóképpen érez, hovatovább elindul valamiféle változás?!… mondjuk ebben bízom a legkevésbé, kevés vagyok én ahhoz -, és szabad utat adtam annak az érzésnek: muszáj kimondanom, hogy ebben a járványhelyzetben én, mint szülő megint másodhegedűs vagyok. A futottak még kategóriába tartozom. Az IS kategóriába.
Kifejtem.
A koronavírus elleni küzdelem elképesztő erőfeszítéseket kíván az élet minden szereplőjétől. Vannak, akiktől nagyon-nagyon sokat. Akik szó szerint az életüket kockáztatják másokért, hogy mentsenek másokat, hogy talpra állítsanak másokat, hogy kiszolgáljanak (a szó pozítiv értelmében) másokat. Tisztelet nekik! Főhajtás. Szívből, mélyről jövő tisztelet.
De mindenki mástól is erőfeszítéseket kíván. A szerepeinktől függetlenül. És ezt minden nap látjuk, olvassuk, halljuk. Hogy milyen remekül vettük az akadályokat home office-ban dolgozó munkavállakóként, hogy másokért is felelősséget vállaló emberként is igyekszünk megtenni, ami lehet (igen, vannak kivételek…, de kivételek mindig vannak) stb., stb., stb.
Támogatnak szavakkal, tettekkel. Hogy ne adjuk fel. Hogy tudjuk csinálni. Mert támogató szavak nélkül egy ilyen rendkívüli helyzetben könnyebben feladnánk. És azt most nem lehet.
És akkor ott vagyok én, a szülő. A szülői szerepemben. Aki felé leginkább az elvárások áramolnak. Hogy tartsam fent a családi békét, gondoskodjak arról, hogy a gyerekeim nyugodt körülmények között tudjanak tanulni, az otthonról dolgozó Férj akkor és ott állhasson a munkáltató rendelkezésére, amikor fontos és szükséges, senki ne zavarjon bele a munkájába, hogy azt a lehető legmagasabb színvonalon végezhesse e rendkívüli körülmények között is.
Nekem, szülőnek szinte csak feladataim vannak. Amiket teljesen természetes, hogy elvégzek, mert ez a dolgom.
Vállaltam. Csináljam.
Csak azt nem vesszük észre, hogy a többi szerepünk is vállalt szerep. Például a munkánk. Ami lehet, hogy eddig kényelmes volt, most viszont ember feletti erőfeszítést igényel, mert megváltoztak, durván megváltoztak, megnehezültek a körülmények.
Most mondok valami meglepőt: nekem, szülőként is pontosan ugyanúgy megnehezültek a körülményeim, mint bárki másnak bármilyen más szerepben. És miközben másokat megillett a dícséret, meg a megemelt kalap, nekem, szülőnek a feladatok maradnak és a bírálatok, na meg a dícséretek végére odabiggyesztett IS. Például, hogy nagyon köszönjük X-nek meg Y-nak az ebbe és abba fektetett munkát, hogy ilyen hamar összerántották ezt meg azt… és persze köszönjük a szülőknek IS, hogy támogatják ebben X-t és Y-t.
Futottak még kategória.
Mintha az én erőfeszítéseim szülőként valahogy másodrangú szerepet töltenének be. Mint ahogy általában, a vírusmentes hétköznapokon is. Kimondom akkor ősztintén: nagyon kevés dícséretet, bátorító szót kapok szülőként, annál több ítéletet, bírálatot. És nem csak most. Mindig.
De most talán még jobban fáj. Még nagyobb a hiány bennem a jó szóra.
És nem arra, hogy miért nem főzök minden nap, ha úgyis otthon vagyok? Miért zeng néha a ház a gyerekeim kiabálásától, miért nem tudom őket a nap minden percében lekötni? Miért nem tudom fejleszteni az óvodás korú gyerekemet az iskokásaim mellett, mi az, hogy nincs rá időm? Mi az, hogy fáradt vagyok, ha egész nap otthon vagyok? Miért nincs patika tisztaság a lakásunkban? Hát még erre sem vagyok képes? Mi az, hogy ki merem mondani, hogy ez nehéz, ez bizony nagyon nehéz? Hát én vállaltam! Ne panaszkodjak akkor! Gondoltam volna rá akkor, amikor gyereket vállaltam, hogy előfordulhat ilyen helyzet…
Ezt vajon elmondjuk így az orvosoknak is? A futároknak is? A szemétszállítóknak is? A bolti kiszolgálóknak is? Azoknak, akik most az első sorokban küzdenek? Vagy csak azoknak, akik mögöttük küzdenek a hátországban, hogy nekik is könnyebb legyen. Hiszen egy célért dolgozunk. És igen, szülőként iszonyatosan nagy felelősség hárul ránk. Hogy például otthon tartsuk a kamaszainkat, akik lázadnak ezerrel. Most is. Minden ellen. Hogy ne most akarjanak bulizni. Ne most akarjanak összefutni a haverokkal, hogy kibírják a bezártságot. És ez csak egy példa.
Méltatlannak érzem, hogy szülőként fasorban sem vagyok az erőfeszítésemmel. A többi szerepem mellett. Mintha azok értékesebbek lennének. Vajon a szülői szerepem tényleg soha nem tud eléggé felértékelődni ahhoz, hogy tökéletlenségében is meglássuk a tökéletességét?
Olybá tűnik, hogy amit szülőként teszek, az természetes. Mert én vállaltam. Amit szülőként teszek, abban nincs semmi rendkívüli. Biztos? Mert én akartam. Akkor most csináljam! Amit szülőként teszek, abban nincs semmi, ami külön dícséretet érdemelne. Biztos?
Még rendívüli körülmények között sem. Még járvány idején sem.
A járvány már sok mindent megváltoztatott az életünkben és nem kétséges, hogy még megannyi dolgot meg fog. Vajon ezen is tud változtatni?
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a harmincadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!