Járvány idején – lappangás.

 

Másról akartam ma írni, mint amiről végül is ez a bejegyzés szólni fog. De a járványhelyzet már csak ilyen. Mindenhol jelen van és mindent átsző. Itt van, lappang és épp ettől olyan bizonytalan minden. Hogy kiszámíthatatlanná tette a világunkat. A nagyot. És a kicsit is. Az én világomat is.

Először arról akartam mesélni, vagy inkább kicsit büszkélkedni, hogy meglepő módon, de úgy látszik, kezd beállni valamiféle új ritmusa az életünknek. És ez öt gyerek mellett hatalmas adomány és könnyebbség. Kezdünk hozzászokni ehhez az új, vagyis már nem is annyira új – hiszen már több, mint öt hete tart – helyzethez. Mindenki kezdi megtalálni benne a helyét. Kezdünk összecsiszolódni, az egyenetlenségek kisimultak, több a jókedv, mint a ború, egyre több pozitívumot tudunk felmutatni ebben az egyáltalán nem könnyű helyzetben.

Persze szó sincs arról, hogy problémák és hibák nélkül működne ez a kényszerhelyzet, ahogy arról sincs szó, hogy többet teljesítenénk a puszta túlélésnél, de ez legalább egyre jobban megy.

Érdekes módon a reggelek nyugodtabbak. Eddig mindig arra ébredtem, hogy Középső, Négyes és Legkisebb öt másodperccel ébredés után már leüvöltötték egymás fejét, felébresztettek mindenkit a családban és a családon kívül is, a földigiliszták a közös kertünkből már kivándoroltak egy másik bolygóra a reggeli veszekedések miatt. Most csend van reggel. És amikor fél nyolc-három negyed nyolc körül megébrednek, akkor is csend van. És marad is. Könyvet nézegetnek az ágyukban, Legkisebb autót tologat vagy legózik, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy nincs az az őrület, ami korábban volt.

Talán nem lepődsz meg azon, ha azt mondom, hogy lényegesen jobb hangulatban indulnak így a napjaink, mint amikor eleve kétszázötvenes vérnyomással kászálódtam ki az ágyból. Úgy, hogy még igazából fel sem ébredtem.

Így persze a reggelik is sokkal békésebbek, ráadásul a nagyobbak is szívesebben csatlakoznak ilyen hangulatban. Innen indulunk neki a következő etapnak, a távoktatásnak. Ez is sokkal rutinosabban megy már, pedig minden nap van izgalomra, bosszakondásra, hajtépésre ok, de ezt is egész jól kezeljük már a gyerekekkel. Van, amin már röhögni is tudunk, tudjuk, hogy mit kell komolyan venni és teljes erőbedobással csinálni és mi az, amit el kell engedni, mert különben azt a jól-létünk sínylené meg. Mondhatni úgy, hogy belaktunk ezt a teret is.

Persze viták, veszekedések, kiborulások vannak, de kevesebb, mondjuk úgy, hogy kezelhető mennyiség. És az elengedés meg a megengedés sokat javít a helyzeten. Nem, nem csinálunk szorgalmit, vagy csak akkor, ha tényleg van hozzá kedve a gyereknek, nem festünk görög vázát, nem akarjuk most megváltani a világot, most a jegyek végképp háttérbe szorultak. Mindent megcsinálunk, amire az időnkből és az erőnkből futja. De határt szabtam: délelőtt tizenegynél tovább nem vagyok hajlandó gyötörni a gyerekeimet semmilyen okra, feladatra hivatkozva.

A főzésnek is kialakult egy rutinja: amíg én a konyhában csinálom az ebédet, a három kicsi kütyüzhet. Mivel nem most akarom meghódítani a gasztronómia csúcsait, ezért maximum fél-háromnegyed óra alatt elkészülök, így ők sem lesznek kütyüfüggők.

Szóval egészen komfortos ez a mi karantén-családunk.

Gondoltam.

Ezért éreztem magamat arcul csapva, nagyon arcul csapva, amikor ma egyszer csak elkezdtem kiabálni. Úgy, mint a karantén elején. Amikor a bizonytalanság, a jövőtől, a megbetegedés lehetőségétől való félelem, az egész kényszerű helyzet miatt mindenki rettenetesen feszült volt. De azóta sokat fejlődtünk. Egyénileg és családilag is. És ma mégis… ma mégis ugyanabban a földi pokolban éreztem magamat. Rám tört valami hihetetlen tehetetlenség. Csak a súlyát éreztem a járványhelyzetnek, minden pozitívum messzire szállt, olyan súlyos teherként nehezedett rám minden, ami eddig történt és ami majd még történni fog, hogy egyszerűen összeroskadtam alatta.

És kiabáltam. Kikiabáltam az összes frusztrációmat magamból. Ami eddig csak gyűlt és gyűlt bennem. Valahol mélyen. Mert ennek a járványhelyzetnek ez a legszörnyűbb velejárója. A lappangás. Hogy ott van bennem, tudattalanul. Munkál bennem, tudattalanul. És néha elfogy a tartalék, amivel gátat tudok neki szabni, hogy kitörjön.

Aztán sírtam. Kisírtam minden feszültségemet. Lappangó feszültségemet. Ami minden erőfeszítésem, jóra való koncentrációm ellenére ott munkál bennem. Érzem. Főleg esténként. Amikor csak ülök és nézek ki a fejemből. És próbálom feldolgozni a napot. Sorba venni a jó dolgokat és hálát adni értük. Ilyenkor érzem leginkább a lappangó feszültséget, amelyet a járványhelyzet okoz.

Én az egyenes dolgokat szeretem, amivel szembe tudok nézni. Amivel szemben fel tudok lépni. Még ha hiányos az eszköztáram, akkor is. A sunyiságot mindig is utáltam. A lappangás pedig pont ilyen sunyi dolog. És ez a járvány lappangva belopta magát az életembe.

Azt hiszem, nekem ettől igazán nehéz most az életem. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harmincnegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!