Járvány idején – hiány.

 

Figyelem magamat a járvány alatt. Szerintem ez tökre normális. Kíváncsi vagyok magamra. Hogy mennyire változom meg. Mi változik meg bennem. Változik-e egyáltalán valami? Vagy csak sodrodom és amik változnak bennem, azok azért változnak, mert nem lehet, hogy ne változzanak a kényszerítő körülmények hatására.

Egyelőre ott tartok, hogy nekem ez az állapot nem jó. Vagyis nem csak jó. Vagy még inkább, több benne a rossz, mint a jó. A járványhelyzet nekem nagyon sok hiányt szült. És ezeket mind rosszul viselem.

Hiányzik, hogy elmehessek itthonról. Hogy csak úgy a magam kedvéért hagyhassam el a lakást. Azért, hogy lődörögjek, hogy feltöltődjek vagy megegyek három gombóc fagyit a kedvenc cukrászdámban az árnyat adó fák alatt. Vagy, hogy betérjek egy könyvesboltba és belefeledkezzem a frissiben olvasott könyvem következő kötetébe és amikor már szégyellem, hogy majd a fél kiadványt kiolvastam, komótosan átballagjak a pénztárhoz és megvegyem. Ha már alaposan összetapiztad, legalább vedd meg – mondaná Nagylány. Vagy végigfutassam a szemeimet az Agatha Chrisite regényeket felsorakoztató polcon, hogy tényleg mindegyiket olvastam-e már, megvan-e mindegyik. Persze, tudom, hogy megvan, de ez egy rituálé nekem.

Hiányoznak a szüleim. Naná! Mostanában ritká(bba)n jutottunk ki hozzájuk, mert sok már nekik a tömegünk, főleg édesapámnak, nehezebben viseli a gyerekeket. Az embereket, úgy általában. Épp ezért inkább azt vezettük be, hogy kéthetente, havonta a nagyobbak kivonatoznak hozzájuk, hol Nagyfiú, hol Nagylány és ott vannak velük egész nap, segítenek, ha a kell a nagyszüleiknek a házban, a kert körül, cserébe a kedvenc ételeiket főzi nekik a mama és még valami édes finomság, leggyakrabban fagyi is kerül az asztalra. Amit persze a kisebbek rögvest elirigyelnek, amint meghallják a nagyok beszámolóját.

Persze nem úgy van az ám, a kicsik is ki szoktak menni. A papa bejön értük vonaton és visszafelé már együtt utaznak a “szerencsés” unokával. Igen, így nevezik egymás között az épp soron lévőt, aki utazhat a mamáékhoz. A “szerencsés”. Persze tömegben is le szoktunk menni alkalomadtán, mert azért az más érzés, ha együtt van az egész család.

De most nincs együtt. Nincsenek egyéni utak. Sem társasutak. Semmilyen utak nincsenek a nagyszülőkhöz. És ez nagy hiány.

Hiányoznak a Férjjel kettesben töltött órák. Amikor a másik nagymama – a nagyi – vette át a gyerekek megőrzését pár órára a saját lakásunkban, hogy legalább ideig-óráig meglegyen az élmény: még mi is itt vagyunk egymásnak. Mert azért ezt öt gyerek mellett nem olyan egyszerű észrevenni. Hiányzik ez a szabadság. Még úgy is, hogy most sokkal intenzívebb az egymásra figyelésünk éjjel fél tizenkettő után, hiszen egyáltalán nem zavar be a külvilág. Mégis azt mondom, hogy hiányoznak azok az órák. Annak ellenére, hogy most intenzívebben élhetjük meg a kettőnk idejét.

Igen, ezek mind hiányok.

De van valami, ami mindezeknél is jobban hiányzik. A magány.

Ez sokak számára érthetetlen lehet. Főleg azoknak, akik most magányosságukba zárva töltik a karantén napjait. Akiknek most nagyon nehéz egyedül. Ennek ellenére nekem nagyon hiányzik a magány. Hogy önmagammal lehessek. Hogy egyedül lehessek önmagammal. Nekem ez korábban is nagyon fontos volt, de most mindennél égetőbb a hiánya.

Ez belőlem fakad, nyilvánvalóan. Ez az én személyes szükségletem. És a hiánya fél emberré tesz. Érzem magamon, hogy minden könnyítő körülmény ellenére fele olyan jól sem tudok teljesíteni, mint azokon a napokon, amikor lehetőségem van magammal lenni. Amikor lehetőségem van a magányomban felépíteni önmagamat, miután atomjaimra hullottam.

Igen, leírtam. Nap nap után atomjaimra szoktam hullani, mert a család fárasztó, a családi lét fárasztó. Szeretetteljes, megtartó erő, közösség, de fárasztó. És ahhoz, hogy én egész emberként tudjak benne részt venni, szükségem van magamra. Csak magamra. Úgy érzem magam, mint az anyaságom kezdeti szakaszában. Hogy mindenemet betölti a család. Hogy azokat a területeket, amelyeket már visszahódítottam önmagamnak, azok most újra elvesztek. Csúnya szó, hogy elvesztek? Lehet. De attól még így érzem.

Nekem akkor működik az anyaságom, ha ki tudok lépni, ki tudok hátrálni belőle. Alkalmanként. Kis időre. De határozottan. Ha néha át tudom adni valaki másnak. Nekem ez a jó anyaságom alapja. És most ezt kirántották alólam. De a jó anyaságomat meg nem adom. Nem adhatom. A gyerekeimért.

Itt vagyok. Atomjaimra hulltan.

Jó anya akarok lenni járvány idején is. De nagyon hiányzok magamnak.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonhatodik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!