Járvány idején – preferenciák.

 

A minap egy nagyon érdekes cikket olvastam egy ukrán építész tollából. Arról írt, hogy a járvány mennyire fogja megváltoztatni az épített környezethez való hozzáállásunkat, mennyire másképp fogjuk tervezni, terveztetni a lakótereinket, hogyan tevődik át a hangsúly a most fontosnak ítélt terekről másik terekre, hogyan változnak meg a lakóhelyek kiválasztásának preferenciái.

Nagyon elgondolkoztatott a cikk. És azonnal szemügyre is vettem, hogy nekem mennyire változott a véleményem, mások lettek-e a prioritások, mit gondolok most a lakásunkról és arról, ahol most élünk. És élnék-e máshol? És ha igen, hol és miért éppen ott?

Érdekes utazás volt. Na.

Milyen a lakásunk “járványügyi” szempontból?

Azt mondhatám, hogy vegyes felvágott. Vannak jó és rossz megoldások benne. Annak például határozottan örülök, hogy a gyerekeinknek vannak saját szobáik. Ez egy hosszú vajúdás eredménye volt és nagyon sokan nem értettek vele egyet, amikor úgy döntöttem/ünk, hogy felszabdaljuk az egy közös teret félszobákra, amelyekben nem nagyon fér el más a gyerekeinken kívül, mint egy ágy, egy asztal, egy szék és valami kisebb tárolószerűség könyveknek, ruháknak. Én ennek ellenére nagyon határozottan kitartottam amellett, hogy ez jó lesz.

És az is lett. Most meg aztán…! El se akarom, de még inkább, el se merem képzelni, milyen lenne úgy tanulni a négy iskolással, hogy egyetlen szobában ücsörögnénk mindannyian, Legkisebb pedig a szoba közepén pörögne, mint egy ringispil. Egy nagycsaládban a külön szoba léte az egyik legnagyobb jótétemény, amiért bármit hajlandó voltam feláldozni. A hatalmas padlásrészt is. Inkább szelektáltam…

A másik ilyen dolog, amiért áldom az eszemet, hogy nem hagytam magam megvezetni a trendek által, az az egylégterű konyha-nappali. Ez nekem valahogy soha nem fért a fejembe. A főzésnek szaga van. Pont. Akkor is, ha van a konyhán ablak. Meg erkélyajtó. És kereszthuzatot is lehet csinálni. Ahogy nálunk. Nekem egyszerűen ez két külön funkció. Most meg külön jólesik, hogy a boltból, piacról behozott csomagok nem a nappaliba kerülnek közvetlenül, hanem el tudom őket különíteni a konyhában.

A külön, ajtóval zárható előszoba is áldás. Pedig annyira, de annyira akartam, hogy az egybenyíljon a konyha-ebédlő szakasszal. Mert az olyan szép. Most meg olyan jó! Hogy zsilipelni lehet. Igaz, hogy ettől nagyon kicsi és sötét, és nem férünk el benne egyszerre mindannyian, de hát semmi sem tökéletes. Ahogy a fürdőszoba és külön vécé nagyságának kárára betervezett háztartási helyiség is hatalmas jótétemény. Mondjuk ennek hasznáról eddig is meg voltam győződve. De most még inkább felértékelődött. Egy külön sziget, ahol át lehet öltözni, gyorsan ki lehet mosni az utcán hordott ruhákat, nem visszük be őket a lakás többi részébe.

Ezek a pozitívumok. Persze negatívumok is akadnak bőven. A saját, külön dolgozószoba, dolgozósarok hiánya. Hol itt, hol ott dolgozom. A nappaliban kialakított dolgozóhely jelenleg nem funkcionál. Ahogy Férj dolgozósarka sem. Nem tud benne dolgozni, mert mindenki itthon van és zaj van. A közös légtér pedig szállítja a zajt. Nincs semmi, amit útját állná. Mondjuk egy ajtó a dolgozószobán. Meg egy zár. Kulccsal. Működő kulccsal.

Az egybefüggő, küszöbök nélküli padlót is ide sorolnám. A hátrányok közé. Mert gyönyörű, egységet teremt a lakásban, tágítja a teret… és viszi a hangot, mint a szél. Szerencsére a hálószobánkhoz került küszöb. Meg a fürdőkhöz és a külön vécéhez. De a háztartási helyiséghez például nem – hogy szépen tudjon folyni a konyhai kövezet oda is -, hallgatjuk is egész nap a mosó- és szárítógép zúgását. És ha csak résnyire marad nyitva a helyiség ajtaja, akkor már meg kell emelni a hangunkat, hogy ha távolabbra szeretnénk információt eljuttatni, mondjuk a konyhából a nappaliba.

És akkor a gyerekbirodalomról még nem is beszéltem, ahol szintén csak a fürdőnél van küszöb. A hang meg szabadon áramlik. Az ajtók alatt. Éjszaka is. Amikor én már aludnék. A kamaszok meg társasági életet élnének. Nem kellemes. Nekem elhiheted.

Küszöb for president!

Mondjuk még mindig jobb ez a felemás állapot annál, mintha megvalósítottam volna ama remekbe szabott ötletemet, hogy ne legyenek ajtók a lakásban, mert csak helyet vesznek el és nincs jobb egy egybenyitott lakásnál, ahol mindig együtt lehet a család. Azt hiszem, már kivándoroltam volna, ha ezt a tervemet tizenhét évvel ezelőtt Férj nem húzza keresztül a makacsságával, hogy de, márpedig lesznek ajtók a lakásban. Mert. Csak. Az a szokás.

* * *

Mi a helyzet a tágabb lakóterünkkel?

Ha régebb óta követed a blogot, biztosan tudod már, hogy a fővárosban élünk, annak is egy zöldebbnek mondott részén, nem messze egy nagyobb közlekedési csomóponttól. És azt is tudhatod, hogy én nem mindig éltem itt, mert egészen 1996-ig egy, a fővároshoz közeli kisvárosban éltem, annak az üdülőtelepi részén, a Dunától ötven méterre. Viszont az életem tevékeny része mindig is Budapesthez kötött, ide jártam bölcsődébe, óvodába, iskolákba és persze egyetemre is.

Szóval a “felköltözésem” nem járt akkora sokkal, mintha akkor csöppentem volna bele hirtelen a nagyvárosi létbe. Ennek ellenére az első időszak azért megviselt. Immáron pontosan ugyanannyi időt éltem a fővárosban, mint egykori vidéki kisvárosomban. Így pontosan látom mindkét lakóhely előnyeit és hátrányait. Azt, hogy egy városi lakás szűkebb teret ad, nagyobb a kosz, a zaj, a légszennyezettség, de sok a lehetőség, könnyebb eljutni programokra, a gyerekeknek nagyobb a választási lehetőség sportolás, iskola szempontjából. Egy családi ház nagyobb nyugalmat és teret ad(hat), ugyanakkor nagyon sok plusz munkával jár, mindig van mit csinálni a házban és a ház körül is, a gyerekek programlehetőségei – amelyek egy idő után nagyon fontosak lesznek a számukra – szűkebbek.

Mindkettőt pontosan jól ismerem, átéltem, épp ezért nem tudom azt mondani, hogy ezt vagy azt szeretem jobban. Mert ilyen nincs. De ha választanom kell, akkor azt mondanám: öt gyerekkel, egy autóval, egy sokat dolgozó Férjjel most mégis inkább a fővároshoz húz a szívem. Minden hátránya ellenére.

Járványhelyzetben meg azt mondanám, hogy azonnal vidékre költöznék. Még csak nem is városba. Kisvárosba. Faluba. Kertes házba. Minden hátránya ellenére.

És mi legyen a végszó? Mondjuk az, hogy utálom a közhelyeket. De még mennyire! Most mégis azt mondom, teljesen megállja a helyét, hogy lakva ismeri meg az ember a lakóterét. Úgy igazán. Benne lakva. Járvány idején meg pláne.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harmincötödik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!