Járvány idején – meglep a csend.

 

Tudom, hogy durván hangzik – és biztosan lesznek olyanok, akik rögtön azzal jönnek, hogy minek szültem akkor öt gyereket -, de számomra a nagycsalád egyik legkibírhatatlanabb összetevője a hangzavar. Nem az,  hogy néha zaj van, hogy néha hangoskodás van, hogy néha zsivaj van. Nem. Mert ez jó lenne. Ha így lenne. Ha néha lenne. Mert ez nem lenne kibírhatatlan. De egy nagycsaládban folyamatosan és állandóan zaj van.

Jó, amikor lefekszenek, akkor nem. Vagyis pontosítok. Amikor alszanak, akkor nincs zaj. Bár Négyes ebben az időszakban is képes hangokat kiadni magából, és akkor sem hazudtolja meg nagycsaládos létét: ilyenkor IS hangosan halandzsázik vagy énekel. Még szerencse, hogy nem alvajáró és nem kapja elő a hegedűjét is az előadásához. Mert akkor futnék csak ki igazán a világból.

Na, de kanyarodjunk csak vissza a zajforráshoz. Nálunk mindenki beszél. Egyszerre. Mindig mindenki beszél. Egyszerre.

Ha valaki épp nem beszél, akkor egy másik valaki beszél kétszer annyit. Vagy kétszer olyan hangosan. Esetleg kétszer olyan gyorsan. Esetleg ezt a hármat egyszerre.

* * *

Oké, talán kicsit túloztam azzal, hogy mindig beszélnek. Mert nem mindig beszélnek. Mert van, amikor inkább kiabálnak, ordítanak, visítanak, zümmögnek, hümmögnek, berregnek, düzzsögnek, kattognak, fütyülnek. Mindegy mit, de jár a szájuk. És ami még közös ezekben a tevékenységekben, hogy mindezt hangosan csinálják. Nagyon hangosan. Szerintem. Szerintük meg halkan. Ezért aztán mindig tolnak egy kicsit a hangerőgombon. Felfelé. Hova máshova?

És akkor itt ez karantén. Szerinted?

Az van, hogy normális esetben, úgy értem járványidőn kívül, az idejük egy részében nincsenek itthon. És akkor máshol beszélnek. És ilyenkor van időm regenerálódni. De most? És akkor még Férjet nem is említettem, aki zene mellett dolgozik. Hangos zene mellett. És mellette meg én dolgozok. Vagyis dolgoznék. Amit én csak csendben tudnék csinálni. De az ugye meg nincs. Mi következik ebből? Ja. Pont az.

Le kell írnom? Nem tudok dolgozni.

 

– Te figyu, nekem ez a zene most egy kicsit sok. Dolgozom. Írok.

– Oké. Bocsi. Akkor beteszek neked valamit, amit te szeretsz.

– …

– És felhangosítom, hogy jobban halld.

– …

– Most mi van? Hova mész?

 

Szóval zajban élek. Nem írhatom azt, hogy megszoktam – mert frászt!, ezt nem lehet megszokni -, de valahol mégiscsak megszoktam. Hogy nálunk van egy alapzaj. És bár sérti a fülemet, de megszüntetni nem tudom. És ehhez jön még az, hogy a fővárosban lakunk. És Budapestnek is van egy alapzaja. Egy állandó alapzaja, amit szinte már tényleg észre sem veszek. Kivéve, amikor elutazunk vidékre egy kicsi faluba, ahol vágni lehet a csendet. Azelőtt, hogy megérkeztünk és azután, hogy eljöttünk. És ez mindig megdöbbent. És ami még döbbenetesebb, hogy szoktatnom kell magamat hozzá. Mert felriadok éjszaka arra, hogy olyan mély a csend, hogy az már szinte tapintható.

Nem vagyok hozzászokva, na. Hogy ez jó-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, de én ebben élek.

És akkor bumm!

Elmentem bevásárolni, mert kellett. És olyan csend volt a városban, amilyet eddig még soha nem tapasztaltam. Hülyén hangzik, de komolyan megijedtem. Egyszerűen letaglózott. Mentem az utcán és hallottam, ahogy megcsikordult a gumitalpú cipőm az útfelbontásból maradt kisebb-nagyobb köveken. Hallottam. Máskor azt sem hallom, hogy csörög a telefon a kabátzsebemben.

Nem járt a busz. Ritkították a menetrendet. Még a megszokottnál is ritkábban jöttek a környékünkön megszokott járatok, amelyekből az egyik épp az ablakunk alatt megy el naponta többször. Kocsi is csak elvétve jött. Három emberrel találkoztam, mind egyedül voltunk. A zöldségnél senki nem volt az eladón kívül. A boltok mindegyike zárva volt.

Olyan idegen volt az egész. Szürreális. És valahol egy kicsit félelmetes.

A legszürreálisabb azonban az volt, hogy azt gondoltam: bárcsak zaj lenne. Bárcsak lenne bármilyen zaj. Hang.

Hazaértem.

És ahogy kinyitottam a bejárati ajtót megjött a zaj, beterítettek a hangok. És még valami: az otthonosság érzete. Az ismerős otthonosság érzete. Ami a külvilágból most hiányzik.

Furcsa. Furcsa érzés. Belvilág – külvilág. Élesedő határok. És egy kérdés: vajon a járvány hatására megváltozik a jövőben a zajhoz való viszonyulásom (is)?

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a hatodik nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!