Járvány idején – a bizonyosság.

 

Két napja nagyon nehezen jön a szememre álom. Úgy is mondhatnám, hogy két napja nem tudok aludni. Csak ülök az ágyamban és nézek ki a fejemből a sötétben. És hallgatom Férj horkolását. És gondolkozom. Gondolkozom, hogy mi lesz velünk.

Lassan letelik a második hét is, amióta itthon van az egész család, mert bezártak az iskolák, a munkahely pedig otthoni munkavégzést írt elő Férj számára. A kezdeti hírek ugyebár arról szóltak, hogy két hétig kell otthon maradni, csak két hetet kell kibírni karanténban és akkor minden jó lesz.

Én azért már az elején, a tanintézmények bezárásának kihirdetésekor sejtettem, hogy ez a vágy/álom – mármint a két hét bezárás – puszta illúzió, tizennégy nap semmire sem elég. Egyértelmű és nyilvánvaló volt számomra, hogy az idén nem ballag el az oviból Legkisebb, a nagyobb gyerekeink nem fognak visszamenni szeptember előtt az iskolába (és most már ezzel kapcsolatban is felmerültek bennem bizonytalanságok), az idei tanévet már az új, online formában fogják végigcsinálni.

Nekem ezekkel kapcsolatban egy pillanatig nem voltak kétségeim, amint megláttam a rendeletet.

De hogy ez ténylegesen milyen hosszú ideig is fog tartani, az csak pár nappal ezelőtt tudatosult bennem. És teljesen padlóra küldött.

Olyannyira, hogy ma reggel sírva ébredtem.

Mert még az álmomba is beszüremkett az a nagyon is reálisnak mondható szakértői előrejelzés, hogy itt nálunk a járvány tetőzése június-július tájára várható. Most március vége van. Az minimum három hónap. De inkább négy. Sőt! Hiszen ez még csak a várható tetőzés. De hogy biztonsággal újra lehessen kezdeni mindent, le is kell csengenie a járványnak. Az pedig még újabb heteket vehet igénybe.

Két hét telt el a karanténból. Július végéig tizennyolc hét van még hátra.

Nem tehetek róla, de elsírtam magamat. Többször is a nap folyamán.

Lehet, hogy gyengeség, pánik, de elsírtam magamat.

Iszonyatos a nyomás.

Az elektronikus postaládám minden nap zsúfolásig telve levelekkel, hogy ezt kéne csinálni, azt kéne kinyomtatni, erre kéne válaszolni, azt kéne visszaküldeni. Mindegyikben újabb és újabb feladatok vannak. Az iskolán kívül bejelentkeznek az óvónők, az edzők, a külsős, az ovis, az iskolai fejlesztő pedagógusok, a logopédus, a zenetanár és mind akar valamit. És tudom, hogy jót akarnak, de képtelen vagyok lekövetni.

Segítségem meg nulla. A takarítónőnk nem jön, most ez a legbölcsebb döntés, amelyet együtt hoztunk meg, a nagyszülőkre pedig a mindenki által ismert okokból nem számíthatok. Nyilvánvaló, hogy az ő segítségük nélkül is tudunk élni, ahogy nagyon sokan teszik a normális hétköznapokon-hétvégéken is, de nagyon hiányzik az a heti pár óra levegővétel, amit nekik köszönhettünk a tennivalók tengerében.

A két kamasszal nincs sok dolgom, ők csinálják maguktól vagy nem a dolgukat, de azért ennyi felelősséget már elvárhatok tőlük. És el is várok. De a kisebbek! Hiába javasolják minden fórumon, hogy csinálják ők is önállóan például az iskolai feladataikat, azért mögéjük még oda kell állni. És ez minden nap több órát vesz igénybe. Többet, mint korábban gondoltam és többet annál, mint amit azok gondolnak, akik ellátják őket feladatokkal. Közben meg Legkisebbet is fejleszteni kéne nap nap után, kézműves dolgokat gyártani vele, logopédiai feladatokat csinálni, ezekről visszajelzéseket írni, fényképekkel dokumentálni a haladást.

És közben élni is kéne. A hétköznapi dolgokat. Vezetni a háztartást. Fenntartani a párkapcsolatot. Mozogni. Kikapcsolódni. Bevásárlást intézni, mert online semmit nem tudok vásárolni, nincsenek foglalható időpontok és nálunk nagyüzemben fogynak a készletek.

Hogyan?

És akkor egy újabb kérdés. Biztos, hogy mi is el fogjuk kapni. Ez nem is kétséges. Mi lesz, ha ágynak dőlök? Ha kórházba kerülök? És ha Férj? Hogy csinálom végig öt gyerekkel egyedül? És ha valamelyik gyerek? Vagy több gyerek? Tudom… tudom, nincs mi lesz ha?! Majd akkor foglalkozunk a problémával, ha itt lesz. Elméletben tudom. De akkor is: mi lesz ha?

Ez két hét lenyomata a lelkemben. Biztosan beáll sok minden. Biztosan könnyebb lesz sok minden. De iszonyatos a feszítés. És akkor ebbe a helyzetbe beleállt a bizonyosság. Hogy a két hét karantén, de még a borúlátóbbak által korábban emlegetett három-négy hét is illúzió. Három hónap. Négy hónap. A realitás.

Elképesztő erővel tört rám a sírás.

És nem csak ezért sírtam.

Sirattam minden mást is. A gyönyörű tavaszi napokat, amikor végre kiszabadulhattunk volna a borongós, hideg napok után a természetbe, a sárkányeregetést a közeli domboldalban, a családi húsvétot, a tojáskeresést a szüleim kertjében, a nyári terveket, a gyerekek megszokott, szeretett és nagyon várt táborait, a barátokkal közös szabadtéri programokat, a Férjjel kettesben tervezett kiruccanást (mert már a tavalyi évet is úgy toltuk végig, hogy nem voltunk három óránál hosszabb ideig kettesben).

És önző módon sirattam a blog lehetséges sikereit is. Az én sikereimet. Amelyek végre megérkeztek volna öt év kemény munka után. És amelyeket a járvány elkaszált.

Tudom, ez a gödör alja. A legalja. Mint a gyász folyamatában. Ahol először van a tagadás, aztán jön a düh, majd az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás.

Nálam most jött el a depresszió. A gödör legalja. De tudom, hogy ki fogok mászni belőle. Ki kell másznom belőle. De most itt ülök. Alul. A világom legalján.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a tizedik nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!