Járvány idején – bezárva 1.0.

 

Napra pontosan egy hónappal ezelőtt született meg a járványnapló első bejegyzése, a 0. nap címmel. Akkor még azt hittem, hogy számozni fogom majd a napokat és azok lesznek a bejegyzések címei. Aztán mégis másképp döntöttem és rövid, néha csak egyszavas címekkel illettem/illetem az írásaimat.

Az írásaimat. Mert azóta is rendületlenül írok. Minden egyes nap egy történet. Hol ilyen, hol olyan, de a sor nem szakad meg. Ez amúgy nagyon érdekes, mert korábban nem gondoltam volna, hogy képes lennék minden nap tartalommal megtölteni a blogot. Ezért is döntöttem a heti háromszori posztolás mellett és a váltakozó tartalom mellett. Mert nem hittem, hogy van annyi mondanivaló, ami megtöltene egy blogot. Mármint értelmes mondanivalóval.

És most mégis ott tartok, hogy naponta írok. Szerintem értelmes dolgokról.

Fura dolog ez a karantén, ez a járványhelyzet, ez a bezártság. Elképesztő őszinteséggel tolja az ember arcába a saját világának valódiságát. Elképesztően őszintén mutatja meg, hogy milyen is vagyok valójában.

Tükör. Éles, mindent látó tükör. Ez is a járvány.

Az, hogy fontos nekem az írás, azt eddig is tudtam. De most még plasztikusabban érzékelem. Egyszerűen szükségem van rá. Akár napi szinten is. Lecsillapít, megnyugtat, elringat, felráz, helyre tesz, elrejt és láttat dolgokat. Nekem az írás tényleg terápia. Valamikor régen, a kezdet kezdetén ezért kezdtem bele és most ugyanehhez nyúlok vissza. Akkor is egy tulajdonképpeni vészhelyzetet – lakásfelújítás öt gyerekkel Férj hathatós támogatása és személyes jelenléte nélkül – próbáltam meg ép ésszel túlélni. A helyzet most is nagyon hasonló – kivéve talán azt, hogy Férj most személyesen is jelen van, de ha lehet, ettől még nehezebb a szituáció -, csak komolyabb a tét.

A kör visszatért önmagába, oda, ahonnan indult. Ráadásul az akkori bejegyzéseim is nagyon hasonlóak voltak a járványnaplóban olvasható feljegyzésekhez, pillanatokat rögzítettek, egy-egy nap krónikáját.

A járvány visszavezetett oda, ahonnan az írásom indult, megmutatva azt, hogy ez az én utam.

Mi mindent látok még ebből az egy hónapból? Például azt, hogy közel sem tudom magam annyira függetleníteni a külvilág elvárásaitól és nyomásától, amennyire szeretném és amennyire hittem, hogy meg tudom tenni. Az eltemetett berögzöttségeim valahogy a bezártsággal újra életre keltek. A szűk térrel együtt valahogy beszűkült az önbizalmam is. Méricskélem magamat. Újra. Nehezebben tartom meg a jó anyaságom kritériumait. Az én jó anyaságomét. A karantén feszültségekkel jár együtt, bomlásnak indult itt-ott az eddig jól működő rendszer, de az új utakhoz szükséges külső inspirációktól meg vagyok fosztva. Ettől recseg-ropog az egész és néha már elbizonytalanodom abban, hogy ez még belefér az én jó anyaságomba vagy már átcsúsztam a rosszba.

Irányt vesztettem.

Merevebb lettem, pedig most lenne igazán szükség a rugalmasságra. Mert bár úgy tűnik, hogy a napok egyformák, mindig minden ugyanúgy zajlik, de az igazság az, hogy ha most bármi oknál fogva egy porszem kerül a gépezetbe, akkor sokkal radikálisabb a változás és sokkal nagyobb rugalmasságra van szükség, mint a hétköznapokban, mert nem áll rendelkezésemre az az eszköztár, ami megvolt a járvány előtt. Ennek ellenére merevebb lettem, mert nekem ez adja most a biztonságot. Ugyanakkor meg érzem, hogy ez az, ami igazán gátolja, hogy a lehető legjobb megoldásokat találjam meg a felmerülő helyzetekre.

Biztonság vs. bizonytalanság.

Talán már mondtam, de ha nem, akkor most mondom, introvertált ember vagyok. Nekem nem lételemem, hogy közösségbe járjak, jól elvagyok a saját világomban, amiből persze néha azért kimozdulok. Társaság kedvéért is. De nincs bajom azzal, hogy egy adott térben kell lennem. De ez az egy hónap bebizonyította, hogy a kényszerű bezártság nem egyenlő az önként való elkülönüléssel. És introvertált emberként is szükségem van a kapcsolatokra, a kapcsolattartásra. Ahhoz, hogy fejlődni tudjak, alakulni tudjak szükségem van másokra, a másokkal való személyes interakciókra, a tőlük jövő visszajelzésekre. Innen nézve ez a járvány egy kvázi figyelmeztetés számomra, hogy erről a jövőben se feledkezzek meg.

 

Ezalatt a harmincegy nap alatt arra is rájöttem, hogy belőlem hatszázhuszonhárom karantén sem fog türelmes embert faragni; viszont két hét távoktatás után úgy töltök le és fel fájlokat, ahogy soha korábban; az applikációk megtalálása, letöltése, megnyitása és használata nem órák, hanem percek kérdése; kvázi semmiből úgy tudok valamit főzni, hogy anyám elkéri a receptet, az alvásigényem soha ilyen alacsony szinten nem állt; a délutáni szieszta a legnagyobb találmány a földön; ha kevesebbet mozgok, kevesebbet eszem (mondjuk ennek pont az ellenkezőjére számítottam); ha nem akarok állandóan mosni, akkor csak kijárási korlátozást kell hirdetnem a családtagjaim számára.

Önmagunkra látni, önmagunkat látni különleges pillanat. És ez most az. Tükör által homályosan éles(ebb)en.

Karantén által éles(ebb)en. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonnyolcadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!