Járvány idején – visszatérés.

 

Van-e, létezhet-e visszatérés oda, ahonnan indultunk? Visszatérés biztos van, a nagy kérdés, hogy mi változott a közben eltelt időben és hogy ezek a változások maradandóak-e vagy visszafordíthatóak. Jó, ha megtartjuk őket vagy jobb, ha elfeledjük őket?!

Amióta először hallottam/olvastam arról, hogy a járványhelyzet alakulása okán megpróbálják újraindítani az életet nálunk is sok más európai országhoz hasonlóan, egyre azon gondolkozom, hogy vajon milyen lesz a visszatérés? Lesz-e visszatérés? És ha igen, hova? Az új szokásokat, amiket felvettünk, beépítettünk a kényszerű bezártság alatt a takaréklángra vett életünkbe – mert takarékra vettük, ezt senki nem tagadhatja -, azokat be tudjuk-e illeszteni a korábban megszokott “mókuskerekünkbe”, vagy teljesen más irányt vesznek a mindennapjaink?!

Mert akárhogy is nézem, nagyon sok változást hozott a karantén. A mi családunkban.

Az első és legszembetűnőbb, hogy akármennyire is nagy a nyomás és iszonyatos a pörgés a sok tennivaló miatt – home office, távoktatás, háztartásvezetés, kapcsolatok fenntartás, megtartása szűkebb és tágabb környezetünkkel -, az életünk mégis lelassult. Nem tudom ezt jól kifejezni, jól átadni, de egyszerűen így érzem. Kevesebb az inger, nincsenek állandó impulzusok, a megszokott dolgok vesznek körbe, jó magyar mondással élve, abból főzünk, amink van, nincsenek újdonságok, minden leegyszerűsödött. Ennyi idő alatt hozzászoktunk a karantén elején újdonságnak számító dolgokhoz, bár most is okoznak nehézséget, de jóval kevesebbet, mint korábban és amiatt, hogy egy térre szűkült a életünk, egyszerűbb lett. És lassabb.

Ha visszagondolok a pár hónappal ezelőtti napjainkra, akkor azt  mondanám, hogy mindig is erre vágytam. Hogy kicsit lassabban éljünk. Most mégis azt mondom, hogy ez túl lassú. Nem is ez az igazán jó szó rá, hanem, hogy szürke. Még inkább egyhangú. És ez a fajta lelassulás nem kedvemre való. Mert ugyanakkor meg elkötelezett híve vagyok a slow parentingnek meg a tudatosan lassabb életvitelnek, ahol a jelenre koncentálunk, ahol belehelyezkedünk a pillanatba és megéljük.

De ami most van, az más. Itt nem egyszerűen ez a fajta lassítás jött be az életünkbe, hanem a beszűkülés, az elszürkülés, ami pont ellenkezőleg hat. Így pedig kicsit elhomályosulnak a lassabb élet értékei.

De az egyértelműen kiderült, hogy le tudjuk lassítani az életünket, át tudjuk helyezni a fókuszokat. De az is kiderült, hogy nekem ez csak egy bizonyos pontig jó. Azon túl már inkább gátol. Mint most is. Nekem több pörgésre, impulzusra van szükségem. A klasszikus tétlen szemlélődés soha nem lesz a műfajom. De ha úgy vesszük, örülhetek, hogy kiderült.

Aztán itt van az online tér, ami most teljesen átvette az irányítást az életünk felett. Nagyon sok téren könnyítést hozott, elsősorban például a korábban már-már szürrealisztikusan bürokratikus hivatali ügyek intézésében. Ott, ahol papírt papír hátán kellett kitölteni, majd leadni, aláírni, visszavenni, újra leadni, pecsételni, igazolni… és bánat tudja, mi mindent csinálni újra és újra. Ugyanakkor meg vannak olyan terei a most kényszerű online ügyintézésnek, ahol bizony hiányzik a személyes kapcsolat, jelenlét. És ezek nagyon fájó dolgok. Például, hogy a fejlesztésre szoruló gyerekeimről most személyes vizsgálat nélkül döntenek olyan emberek, akik nem is ismerik őket. Egy leírás alapján. Hááááát…

Ennek ellenére azt mondom, hogy a járvány után jó lenne, ha ebből a fajta online jelenlétből több maradna meg, mint ami eddig volt. Mert csomó téren jelentősen megkönnyíti az életünket és még a felesleges papírfogyasztást is jelentősen visszaveti. Szóval ez abszolút értéken vett pozitív változás a szememben, amelyet bizonyos feltételekkel simán megtartanék a későbbiekben is.

Ugyanakkor ezt az online vásárlásokra már nem tudom ennyire egyértelműen kijelenteni. Most, amikor egyszer-egyszer lehetőségem van piacra menni vagy akárcsak a boltba leugrani, mert valamit mégsem hoztak ki a megrendelt termékekből, akkor azt érzem, hogy nekem egyszerűen szükségem van arra, hogy én válasszak a termékek közül. Persze, az online rendeléskor is én választok…, de mégsem. Nyilván ez a babkonzervek esetében nem olyan fontos, de a zöldség, a hús és más friss termék esetében meg igen. És nekem ide tartozik például a ruhavásárlás is. Nekem kell, hogy megtapogassam, felpróbáljam, érezzem, lássam. Nekem nem elég a vizualitás. Azzal már nincs gondom, hogy utána az interneten rendeljem meg a kiválasztott ruhát. Sőt!

Ez egy abszolút felemás helyzet.

És akkor jöjjön a bezártsághoz, a családommal való bezártsághoz való viszonyom. Hét hete vagyunk összezárva. Nem mondom, hogy minden probléma nélkül létezünk. Azt sem mondom, hogy teljesen egyedül viszem a hátamon az egészet, hiszen Férj is itthon van. De mégis. Mert tulajdonképpen olyan, mintha nem lenne itthon, mert dolgozik.

Eddig sikítófrászt kaptam a nyári szünettől, amikor tizenegy hétig vannak itthon a gyerekeim folyamatosan. Lassan elérjük ezt az időtartamot. És rá kellett jönnöm, hogy tudom kezelni. Nyilván nem egészen ugyanolyan a szituáció, mert most tanulunk a nap egy részében, de itthon vannak a gyerekeim egész nap. És el tudják foglalni magukat és én is el tudom őket foglalni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha visszatérünk a járvány után a hétköznapi életünkhöz, akkor hogyan viszonyulok majd a nyári szünethez?! Ez egy igazi emberkísérlet…

Mi változott meg még nagyon? Hogy sokkal többet tudunk egymásról, mint eddig. Hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. És nem térben – nyilván úgy is -, hanem emberileg. Jobban kapcsolódunk egymáshoz vagy éppen taszítjuk egymást, de a lényeg, hogy nagyobb a kölcsönhatás közöttünk. Igazibb életet élünk. Még igazibbat. Nincs hova elrejtőzni egymás elől, nincs például arra lehetőségem, hogy akkor sírjam ki a feszültséget magamból, amikor senki nincs itthon, mert nincs olyan, hogy senki nincs itthon. Az akciókra azonnali reakciók érkeznek. Kérdésekre válaszok. Azonnali válaszok. Az azonnali kérdésekre. Megváltozott a dinamika. Nincsenek elnyújtott, időben eltolt, megkésett reakciók.

Az érzelmek egyenes adásban érkeznek. Pontosan látni, hogy mi váltja ki őket és hova futnak ki; minden eddiginál pontosabban látja mindenki, hogyan kezdődik, hogyan bontakozik ki és hogyan ér végett egy adott szituáció. Minden traszparens.

Ez az, amit egyértelműen megtartanék a jövőre nézve és ez az, amit egyértelműen nem lehet majd megtartani. Így biztosan nem. Részeket meg lehet tartani, az addig felgyülemlett tapasztalatot tovább lehet vinni, de egy az egyben ez nem megőrizhető.

Milyen lesz az életünk a járvány után? Mit viszünk magunkkal, mit hagyunk a hátunk mögött? Pontosan nem tudom. Nem tudhatom. De bármi is lesz, annak az alapjait most rakjuk le. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvenötödik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!