Járvány idején – testvérbéke.

 

“Álmodunk s felébredünk.

Minden út körbe fut.

Béke van, felejts el minden háborút.”

Rebuplic: Szeretni valakit valamiért

Csend van.

Csend van. És nincs éjszaka. És nincs délutáni szieszta. És nem egyedül vagyok a lakásban. Én nem lőttem ki magam a Holdra sem.

Csend van. Gyanús. Nagyon gyanús. Pláne öt gyerekkel. Lábujjhegyen kilépek a hálószobából és óvatosan körbekémlelek. Még mindig csend van. Elindulok, bekukkantok minden helyiségbe: háztartási helyiség, mosdó, fürdőszoba, konyha, kamra, előszoba… Minden üres. Sehol semmi és senki. Hát ezért van csend!

Továbbmegyek.

Benézek a nappaliba és ott is csend van. Csend és béke. Ami felettébb meglepő, merthogy a nappali nem üres. Sőt, négy gyerek is ott tolong benne. Az igazat megvallva, nem is tolonganak. Ülnek. A földön. Egymás mellett, egymással szemben. És nem egymást köpködő versenyt játszanak, hanem társasjátékoznak. A legnagyobb egyetértésben. A legnagyobb békében. A vesztest is együtt vigasztalják. Aki az ölelések és kedveskedő hátba veregetések okán talán már nem is érzi magát vesztesnek. És mindezt úgy teszik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Nálunk?

Nálunk a világ legtermészetesebb dolga az, hogy a gyerekeink veszekednek. Sokat. Olyan sokat, hogy szinte már állandónak tűnik ez a tevékenységük. Mintha így születtek volna. Pedig igazából nincs így. Mert nem mindig ugyanazok vitatkoznak, veszekednek. Csak hát olyan sokan vannak, hogy állandósultnak érzem az egész folyamatot, mert mindig van egy pár, aki éppen veszekszik. De ez a pár nem az, aki öt perccel korábban esett egymásnak és nem is az, amelyek öt perccel később fog egymásnak esni. De mivel sokan vannak, így mindig van legalább egy pár, aki fenntartja az örök körforgást.

Hej, de nagyon jó nagycsaládosnak lenni!

De most megszakadt a kör. Leírom még egyszer, hogy biztosan értsd: csend van és béke. És már legalább fél órája tart. Vagy talán még több. De teljesen mindegy, mert nem ez a lényeg benne – vagyis dehogynem, ez is nagyon fontos, meg az is, hogy meddig fog még kitartani -, hanem hogy van. Hogy ilyen létezik.

* * *

Az igazság az, hogy amóta be vagyunk zárva egyre több ilyen pillanat van. És ez most nem nagyzolás, meg a valóság kiszínezése, hanem tényleg így van. Annak ellenére, hogy az eleje borzasztó volt. Nagyon durván indultunk neki a karanténnak. Pár nap után mindenkinek lógtak az idegszálai, egymás agyára mentünk. Mi, felnőttek igyekeztük tartani magunkat, próbáltunk magabiztosnak látszani, de a gyerekek átvették a tudatalatti rezdüléseinket, hogy itt azért nem minden kerek, kihatott rájuk a lappangó félelem, amit akárhogy igyekeztünk palástolni, azért ott volt. A gyerekek meg nem hülyék. Utána meg már nem próbáltuk rejtegetni, elmondtuk, hogy mi jár pontosan a fejünkben, mennyire bizonytalanok vagyunk. Megpróbáltuk kihúzni a helyzet méregfogát ezzel és sikerült is, de ugyanakkor azzal járt, hogy a gyerekeinkből elemei erővel szakadt ki az addigi passzív szorongás.

Volt ordibálás, sírás, csúnya beszéd, kötözködés, egymás bántása csúcsra járatva, mintha ezzel magukat meg tudták volna védeni. Támadtak, hogy védjék magukat. Aztán egyre ritkábbakká váltak ezek az alkalmak. Lecsendesedtek. Kitörések voltak, de ez ebben a helyzetben teljesen normális. Én legalábbis annak tartom. Így nem is vetettem/vetek nekik gátat korábban és most sem – és a jövőben sem tervezek ezen változtatni -, ha jönniük kell, hadd jöjjenek.

De közben valami megváltozott. “Jóvátehetetlenül” megváltozott. A gyerekeim közel kerültek egymáshoz. Megismerték egymást. Hozzászoktak egymáshoz, igazi testvérekké váltak. A hétköznapi életben ezek a gyerekek alig töltöttek egymással időt. Ha igen, akkor is felfokozott érzelmi állapotban, hangulatban. Fáradtan, nyűgösen, az iskolai élmények hatása alatt hol túlpörögve, hol frusztráltan. Így álltak egymással szemben nap, mint nap. Soha le nem nyugodva, mindig túltöltve. Hétvégén sem volt a kiengedés igazi kiengedés, kevés volt hozzá az idő.

Most van idő. Van idő az egymásra hangolódásra. Az egymás felé fordulásra. Az összecsiszolódásra. Az összehangolódásra.

Nyári szünetben már volt hasonló élményem. Akkor már láttam ezt a fajta összekapcsolódást közöttük. De ott is mindig volt valami, ami rövidre zárta ezt az egymásra hangolódást, kapcsolódást.

Most azonban, hogy immáron az ötvenegyediket napot töltjük együtt összezárva, nincs semmi, ami kizökkentene. Megtanulták egymást nézni, látni, elfogadni, megtanulták egymás határait becsülni, megtanultak együtt létezni. Testvérként. Egészen más lett az egymáshoz való viszonyuk. Többet tudnak egymásról, jobban ismerik egymást, nyilván azt is tudják, hogy mivel lehet a másikat felbosszantani, de mégis nagyobb lett a béke közöttük.

Nagyobb lett a jótékony csend. Amit kifejezetten élveznek, ami kifejezetten jót tesz nekik. És közben vágynak egymás társaságára, keresik egymás társaságát, próbálnak kapcsolódni és nem csak próbálnak, hanem kapcsolódnak is.

A karantén megmutatta a testvériségüket. Nekünk és önmagunknak is. És megmutatott még valami nagyon fontosat, ami nem kevés gondolkodnivalót adott nekem: a gyerekeimnek, a testvéreknek szükségük van egymásra. Nem arra, hogy elrohanjanak egymás mellett a hétköznapokon, ahogy eddig tették, hanem, hogy időt kapjanak a nem kevés kötelességük mellett az együttlétre is. Amit nem is olyan könnyű megvalósítani, mert a jelenlegi időbeosztásuk (túl hosszú tanítási időszakok, kevés és rövid szünetekkel) épp az ellenkezőjét erősíti és ennek következtében túl sok időt töltenek egymás nélkül. Ami viszont a konfrontálódást erősíti.

A járvány vége után a karanténban megélt dolgokkal, tapasztalatokkal a tarsolyunkban sok mindent újra kell gondolni. Át kell gondolni. És lehet, hogy nem csak családi szinteken…

Akinek füle van, hallja meg. Már járvány idején. IS.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvennegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!