Járvány idején – távolság.
“A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel…”
(József Attila: Altató – részlet)
Távolság. Üveggolyó. Óriás.
Háááát…
Én napok óta úgy érzem, hogy inkább törpe vagyok. Pedig üveggolyókban nem állnék rosszul, ha a járványügyi helyzet miatt tartott távolságokat tényleg átszámítanánk üveggolyókra. A fél világ készletét felhalmozhattam volna már.
Ehelyett…
Szóval napok óta egyre kisebbnek érzem magamat. Megyek össze. A terhek, a feladatok, amelyek a vállamra nehezednek hetek óta, viszont egyre nagyobbra, óriásira nőnek és szinte már agyonnyomnak. Nyolc hét után törpének érzem magam. És érzem, hogy még nincs vége a zsugorodásomnak. Tudok ennél még kisebb is lenni. Jelentéktelenebb. A feladataimhoz képest.
Na, kérem szépen. A mai nap sem vonul be a legjobb, legcsendesebb, legcsaládiasabb karanténnapok közé. Az egyszer biztos. Volt itt ma minden, mint a búcsúban: kiabálás, veszekedés, sírás, csúnya beszéd, sarokba hajított tanfelszerelés, faképnél hagyobb szülő, alias én – mert Férj már reggel hétkor a munkahelye felé tartott – az online témazáró dolgozat közben. Szóval, volt minden. És nem, nem csak a gyerekek kiabáltak, veszekedtek, beszéltek csúnyán. Hanem én is. Dőlt belőlem minden, ami hetek óta bent rekedt.
A karantén második hónapjának a végére eljutottunk oda, hogy mindannyian készek vagyunk az otthontanulástól. Kész. Vége. Ennyi. Elég volt.
A gyerekek vissza akarnak menni az iskolába. Én azt akarom, hogy a gyerekek visszamenjenek az iskolába.
Sem én, sem a gyerekek nem vagyunk már motiváltak. Nem tudunk azok lenni.
Pedig mindig is erre vágytunk valahol titkon. Hogy kitörjünk az eddigi keretek közül és végre olyan oktatásunk legyen, amely nem szigorúan vett sablonokban gondolkozik, amely nyitott az újra, az új megoldásokra, az új tanulási és tanítási módszerekre, a kreatív megoldásokra.
Mindig arra vágytunk, hogy végre kitörjünk…!
Megsúgom: nem sikerült. Az illúziók kora lejárt. Ez nem digitális oktatás. Távoktatás, az lehet. Táv-oktatás. Távol az iskolától, az otthonainkban. A régi módszerekkel.
Ami most van, az javarészt az, ami az iskolában volt. Nem nagyon változott semmi – biztos vannak ellenpéldák, kellenek, hogy legyenek! -, csak a helyszín lett más. És ettől nagyon nehéz lett az egész. És attól is, hogy szülők százezreinek kellett tanítókká, tanárokká avanzsálni. Szaktudás, szakmai hozzáértés, módszertan nélkül. Úgy, hogy megmaradtak szülőnek a gyerekeikkel való viszonyrendszerben. A két dudás, vagyis a két szerep pedig nem fér meg egy csárdában.
* * *
Több hete tartogatom magamban, hogy mit is gondolok a tanítás/tanulás megváltozott kereteiről, az új platformról, de eddig türelmesen vártam, hogy jobb lesz, majd holnap jobb lesz; a nagy változásokhoz hagyni kell kiforrni az alapokat, csak türelmesnek kell lenni, hiszen a jó munkához idő kell.
Aha.
Sokáig nem formáltam véleményt az online (sic! – miért a figyelmeztetés és a zárójel? Mert kérem szépen, amit most csinálunk, az minden, csak nem online oktatás.) tanításról, a divatosan homeschoolingnak nevezett oktatási formáról, mert amit az első két hét után gondoltam, az nem tűrt volna nyomdafestéket. Kivártam. Mert mindenkinek minden nagyon új volt, nagyon gyorsan szakadt a nyakába és hát a megfelelő környezet sem állt rendelkezésre.
Ez utóbbi sajnos most is fennálló probléma. Hogy nagyon sok helyen, nagyon sok tanárnak és diáknak nem áll rendelkezésére a megfelelő környezet. De ez most nagyon elvinné a történetet, úgyhogy maradjunk annál a helyzetnél, hogy nálunk a bemeneti és a kimeneti – értsd: iskola, otthon – megvannak az eszközök mind emberi (ami az otthont illeti, legalább egy hozzáértő szülő – Férj, és egy kibic, aki már úgy ahogy kezdi pedzegetni a dolgokat – én), mind tárgyi feltételek tekintetében.
És így is készek vagyunk az otthontanulástól.
Tudom, hogy a tanárok mindent megtesznek, hogy menjen ez a dolog, a hátukon viszik ezt az egészet, ezért nagy tisztelet nekik és nem, nem akarok ellenük szólalni, de muszáj elmondanom akkor is, hogy így, ahogy ez most megy, az nem megy.
Az első témazáró dolgozatnál, amit nem sokkal az online oktatás bevezetése után írt az egyik gyerekünk, még nem csodálkoztam, hogy a Google Classroomba egy beszkennelt papírt töltött fel a tanár, amit – akkor még – nyomtató híján a gyerek lekörmölt a füzetébe és ugyanoda bevéste a válaszokat is, majd szépen lefotózta a munkáját és visszaküldte. Nem, nem lepődtem meg rajta. De most a második hónap végén már meglepődöm. És nem értem. Azóta annyit változott a helyzet, hogy legalább már ki tudjuk nyomtatni a feladatsort. Ha Férj is itthon van. Mert az én gépem nincs összekötve a nyomtatóval. Csak a telefonom. Ergo előbb le kell töltenünk a dolgozatot, már ha sikerül, mert a tanár úgy töltötte fel, hogy le is lehessen tölteni. Ha sikerül, akkor már csak át kell küldeni a telefonomra emailen és onnan már mehet is a nyomtatás. Csak húsz percet vesztettünk a negyvenötből, ami a dolgozatra rendelkezésre áll. De online még mindig nem tudja a gyerek kitölteni, mert valójában nem online az online oktatásban a dolgozat. Csak annak tűnik.
Ahogy azt sem értem, hogy a tanár miért csodálkozik azon, hogy nem elég 45 perc egy végre! online 4-5 oldalas, kidolgozandó kérdéseket is tartalmazó dolgozat kitöltésre egy kisiskolásnak, aki még két ujjal sem tud gépelni. Vagy ha tud is, lassan. Hibásan. Amit javítani kell, mert a helyesírási hibákért pontlevonás jár.
Ahogy azt sem, hogy a kreatív feladatok miért csak a nevükben kreatívok, miért nem elfogadható, hogy ha nincs itthon mozgó szem, akkor nem csinálunk mozgó szemű nyulat, hanem helyette hajtogatunk darut vagy békát vagy csinálunk bármi mást a DIY jelszava alatt; vagy ha nincs itthon bab a csíráztatáshoz, akkor azt miért nem lehet kreatív módon kiváltani valami más, kertészkedéshez, kerti munkához, növényekhez, ültetéshez kapcsolódó tevékenységgel; vagy miért nem lehet a nappali teljes hosszában kétszer teljesített pókjárást helyettesíteni napi 9-10 kilométer biciklizéssel.
Így, ahogy ez most megy, az nem megy.
Nem megy úgy, hogy a frontális oktatást betoljuk az online térbe. Nem megy úgy, hogy most is a jegyek a legfontosabbak. Nem megy úgy, hogy tankönyv szerint haladunk, a tanítás a tankönyv elolvasását és munkafüzet kitöltését jelenti. Nem megy úgy, hogy ugyanazt és ugyanúgy, ugyanabban a mennyiségben akarják megtanítani a gyerekeknek, mintha iskolába járnának. Nem megy úgy, hogy én vagyok a tanár.
Tudom, hogy óriási a teher és a nyomás a tanárokon, mert nekik fel kell jegyezni, be kell írni, ki kell tölteni, hogy mit és hogyan tanítottak, el kell számolniuk vele. De a szülőkön is óriási a teher, a nyomás, nekik is van elszámolnivalójuk…, ha még van ki felé. Ha meg nincs, akkor meg azért óriási a teher.
Nem tudom a megoldást. Tényleg nem.
De így, ahogy ez most megy, az nem megy.
A gyerekeim egyre kevésbé lelkesek, egyre kevésbé motiválhatók a tanulásra. Nem akarom elveszíteni őket, nem akarom, hogy nyűg legyen számukra a tanulás. De most nagyon jó eséllyel tartunk efelé.
Most kéne megállni. Most kéne lépni. Most kéne egymásba kapaszkodni. Most kéne együtt lépni. Most lehetne “bankot” robbantani. Csak ki kéne nézni a dobozból. És elismerni és felismerni egymást, a képességeinket, a tudásunkat, a terhelhetőségünket. És összerakni, amink van. Össze-rakni. Mindannyiuknak. Közösen. Járvány idején.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, az ötvenharmadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!