Járvány idején – önsajnálat.

 

A negatív érzelmek megélése, kibeszélése megosztása nem panaszkodás. Aki elmondja a fájdalmait, negatív gondolatait, érzelmeit, az nem panaszkodik. Az tanul és tanít. Önmaga és a környezete, ne adj’ isten a gyerekei viszonylatában. Példát mutat valami olyannak a kezeléséről, amiről ma még mindig nem illik beszélni. Egyre kevésbé illik beszélni. Mert ma hurráoptimizmus van. Akármi történik. Minden idillbe vált. Leérni valaminek az aljára és ott maradni egy ideig, időt szánni a feketeség megértésére, feldolgozására nem menő. Azonnal meg kell változtatni, azonnal a hasznunkra kell fordítani. Figyelni, belehelyezkedni, elmerülni, megérteni… ahhoz idő kell. Az pedig nincs…

Tudtam.

Tudtam. Mit tudtam?! Már vártam, hogy valaki a szemembe mondja. És most megtörtént.

Mert tudtam, hogy egyszer valaki a szemembe fogja mondani. Hogy, amit csinálok az nem más, mint önsajnálat. Puszta panaszkodás.

Mit panaszkodsz állandóan? Amit te csinálsz, az nem más, mint önsajnálat. Állandóan arról beszélsz, hogy neked milyen rossz, ahelyett,  hogy a javadra fordítanád a szituációt és azon gondolkoznál, hogyan tudnád belőle kihozni a legjobbat?! Mások is ugyanabban a helyzetben vannak, mint te, nekik mégis megy! Csak akarnod kéne! Csinálnod kéne! És nem panaszkodnod! Te csak sajnáltatod magadat.

Igen. Számítottam arra, hogy egyszer ezt valaki az arcomba mondja. Épp ezért egyáltalán nem ért váratlanul. Az, hogy ki mondta, teljességgel lényegtelen. Mert az illető személye nem releváns a témát illetően. A jelenség releváns.

Minekután a járvány megtanított arra, hogy nem, tényleg nem tudok megfelelni mindenkinek és csak azokra az emberekre figyeljek, akiknek tényleg számít a véleménye, ezért nem válaszoltam eme “jótanácsra”. De azért végigfuttattam magamban a mondatokat.

Panaszkodás.

Nagyon megdöbbentő, hogy mai világunkban nem lehet negatív érzelmekkel a világ elé kiállni, mert az rögvest megkapja a panaszkodás címkét. Különösen bizonyos témakörökben. Ha családról és ha gyerekes létről van szó, akkor tutira. Mert azt én akartam. Nem kellett volna családot/gyereket vállalnom, ha nem bírom. Érdekes módon, ha a főnökünk vagy a munkánk ellen emeljük fel a szavunkat, mert valamiért nem érezzük jól magunkat, soknak tartjuk az elvárásokat, akkor az nem panasz, hovatovább jönnek az együttérző reakciók, hogy micsoda ember az ilyen főnök, micsoda kellemetlen hely ez a vállalat stb…, mintha azt nem mi választottuk volna. Magunknak. Hanem abba a választásba belekényszerítettek volna.

Kettős mérce.

Ez a másik heppem. Még mindig egy olyan világban élünk, ahol szülőként csak rózsaszín szemüveg lehet rajtunk. Ahol minden vattacukor és csillámpóni. És ha nem az, akkor az az én hibám. A szülőség valamiféle külön kiváltságot élvez a többi élethelyzethez képest abban a tekintetben, hogy itt zokszónak helye nincs. Vagy, ha van, akkor az

panaszkodás.

Mai világunkban csak a pozitív képeknek, történeteknek, a sikersztoriknak van helyük. Ezek valók a közösségi színtérre. Minden más magánügy. Amivel magunknak kell megküzdeni. Mert, ha szembe kell(ene) néznünk velük, akkor rá kell(ene) döbbenünk, hogy nekünk is van mivel szembenézni.

Miközben hozzáértő emberek, szakemberek tucatjai mondják el újra és újra, hogy mennyire fontos a negatív érzelmek megélése is a maguk valójában, mert így tudjuk megmutatni, hogy ezek az élet részei, hogy az életünk nem egy folyamatos boldogságforrás, hanem inkább egy hullámvasút, amiben egymást váltják a fent és a lent korszakok és ráadásul ezeknek van egyfajta dinamikája; hogy a düh, a harag, a csalódottság érzése, a szomorúság mind-mind hozzánk tartozik, szükségesek ahhoz, hogy megértsük a világot, a világot, ami körülvesz, aközben a “mindennapi motiváció, az erőltetett optimizmus kultúrájában” folyamatosan azt halljuk, hogy ne panaszkodj!

Nem panaszkodom. Megélem a világot, ami körülvesz.

Számomra egészséges módon megélem a világot, ami körülvesz. Amibe beletartoznak a negatív érzelmeim is. (Az is, ha egy adott időszakban több van, mint korábban.) A negatív érzelmeim segítenek egyensúlyban tartani a világomat. Hogy megtanuljam kezelni a tragédiákat. És a csodákat is. A maguk helyén. Vannak emberek, akikből természetesen jön, hogy mindig az élet napos oldalát látják. (Én is ismerek ilyeneket. És csodálom őket.) És vannak, akikből nem. A hiba az, ha tőlük is elvárjuk a boldogságot. Mert a boldogságot nem lehet elvárni. A boldogság nem lehet egyfajta elvárás senki irányába. 

Szerintem ezért épp itt lenne az ideje nevén nevezni a panaszkodást: más élet, más személyiség, más nehézségek, más kihívások. És egy tipp, hogy könnyebb legyen elviselni: tolerancia.

Járvány idején. És most tegyem ide megint, hogy IS?!

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az ötvenedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!