Járvány idején – nyertesek.

 

A járvánnyal mindenki nyert.

Mondják.

Bolygónk, a Föld, mert a gyárak, a sokszor az igényeket meghaladó termelés leállásával fellélegezhetett, levegőhöz juthatott; tisztábbak lettek a városok levegői, a tengerek is megtisztultak, az ember visszahúzódásával, bezárkózásával az állatok látványosan visszahódították a korábban természetes(nek tartott) élőhelyeiket, sőt az emberlakta településekre is bemerészkedtek; megszűnt a zsúfoltság, csökkent a légszennyezettség, az emberek a mérgező gázokat kibocsátó közlekedési eszközeiket lecserélték környezetbarátabb darabokra stb.

Sokak szerint mi, emberek is nyertünk. Időt gondolkodásra, változásra, változtatásra, lassításra, lassulásra, eszmélésre.

Szóval, mindenki nyert.

Hurrá!

Nos, nem én lennék, ha én is hurráznék. Ha tiszta szívből hurráznék. Ha csak hurráznék.

Mert megint az a helyzet, hogy én, mint mindig itt is egy kicsit árnyaltabban látom a képet. Szerintem nem mindenki nyert. Vagy inkább úgy mondanám, hogy nem mindenkire mondhatjuk, hogy egyértelműen nyertese ennek a mögöttünk álló két hónapnak.

Szerintem például a gyerekeink nem egyértelmű nyertesei ennek a helyzetnek. Akkor sem, ha otthon lehettek velünk, a szüleikkel, nem volt rohanás reggel, délután, nem kellett akkor is az iskolában ülni, amikor másképp is lehetett volna tanulni, akkor sem, ha olyan családi szokások és programok is bekerültek a karantén-napokba, amelyekre korábban gondolni sem tudtunk a feszített tempó miatt (igaz, hogy cserébe kiestek mások, amelyek viszont eddig voltak az életünk szerves részei… talán nem véletlenül).

Amikor azt mondom, hogy a gyerekek, a gyerekeink nem egyértelmű nyertesei ennek a helyzetnek, akkor eszembe jut az a húsz hónapos kislány, akivel az egyik egészségügyi sétám alatt találkoztam. Lelkesen totyogott az édesanyja mellett, babanyelven jártatta a száját, néha nekilódult, néha megállt. Nézte, szívta magába a világot. Édesanyja szigorúan vigyázott a kellő távolságtartásra. De akkor a kislány meglátott egy másik gyereket a zöldellő park távoli sarkában, aki labdázott. Hatalmas örömmel indult neki a felnőttek számára alig néhány méteres távolságnak. De máris felharsant a szájmaszkot viselő édesanya hangja: Nem szabad, nem menj közel hozzá! Még épp időben utolérte, felkapta és halk magyarázatba kezdett: (most) nem játszhatsz vele. Nem mehetsz a közelébe. Nem szabad.

Ez a kisgyerek épp most tanulja a szocializációt. Ez az időszak az, amikor elkezd ismerkedni a világgal, felfedezi, hogy mások is vannak rajta kívül, próbálkozik a kapcsolódással, tanulná, hogyan kell másokhoz közeledni, hol vannak a saját és mások határai, meddig lehet elmenni másokkal szemben, mit bír el egy alkalmi kapcsolat a játszótéren, milyen másokkal együttműködni vagy éppenséggel másokkal szembemenni.

És akkor mit tapasztal?!

Két hónapja egyebet sem hall, hogy nem megyünk mások közelébe, nem vesszük el a játékát és nemcsak hogy nem vesszük el, de hozzá sem érünk, rá sem nézünk!

Két hónapja ezt hallgatja.

Két hónapja kerülnie kell mindenkit.

Tudod mennyi idő két hónap egy húszhónapos gyerek életében?! Az életének az egy tizede. Az olyan, mintha én ötvenhat hónapon át kényszerűségből elzárkózva éltem volna a világtól. Ötvenhat hónap, az több mint négy év! Mint Tom Hanks a Számkivetett című filmben. A modernkori Robinson Crusoe négy évet töltött egy lakatlan szigeten, mielőtt megmentik. És a visszatérése után már semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt. És nem azért, mert azt hitték, hogy meghalt. Egyszerűen megváltozott. A személyisége részévé váltak bizonyos dolgok. Amelyektől nem tud szabadulni. A régi-új világában sem.

Vajon mennyire hatol mélyre ebben a húsz hónapos kislányban – és a többi totyogóban – ennek a két hónapnak az állandó tiltása? Tudnak majd még nyitni? Nyilván. Idővel megértik, hogy ami eddig tiltott volt, az most már szabad. De azért… de azért akadnak még kérdések. Visszaáll minden náluk a régibe? Vagy marad hátra valami, valami tudat alatt, ami végigkíséri az életüket?

És ez csak egy példa. A sok gyerek közül. Egy korosztály.

Minden korosztálynak megvannak a maga tiltásai, hiányai. Legkisebb például megtapasztalta az elhagyagoltság érzését. Szégyen, nem szégyen, ez van. Az elmúlt két hónapban ő volt a leggyengébb láncszem. Elhanyagoltam. Elhanyagoltam és ez látszik rajta.

Frusztrált. Kiabál. Csúnyán beszél. Goromba. Feszült. Hosszú idő lesz ezt kisimogatni belőle.

Hét éves lesz. Ragaszkodóbb, mint valaha. Követ mindenhova. Mintha visszaléptünk volna vele az időben. És ennek látható jelei is voltak. Előfordult néhány alkalommal, hogy újra bepisilt. Soha eddig ilyen nem volt. Kijött rajta a szorongás. Székletvisszatartást okozott. Ezt újra ki kell dolgozni belőle. Ahogy azt is újra meg kell tanítani neki, hogy szabad egyedül mozognia a világban, nem kell mindig mellettem jönnie, fogni a kezemet, szaladhat szabadon a mezőn, a réten, elbóklászhat kedvére, ha szól, hogy hova és meddig. Nem kell hozzá kíséret.

A többieknél is, mindegyiknél van valami, ami megpattant, ami elpattant. Aminek számtalan tünete van: veszélyesek és kevésbé veszélyesek, de tünetek.

Ők gyerekkorukban tapasztaltak meg olyan dolgot, amivel nekem felnőttként kellett szembenéznem. Nyomot hagyott bennük? Nem kétséges. Nyomott hagyott bennem? Nem kétséges. De mögöttem áll valamiféle tapasztalat, amivel ezt fel tudom dolgozni, át tudom dolgozni, meg tudom érteni. Nekik ez még hiányzik.

Ezért merem azt mondani, hogy a gyerekeink – minden pozitívum ellenére – nem egyértelmű nyertesei ennek a helyzetnek.

Hogy igazam van-e vagy sem, nem tudom. Hogy kiderüljön, ahhoz idő kell. Járvány után.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az ötvenhatodik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!