Járvány idején – nagyszüleim emlékére.

 

A járványhelyzet mindenkit érint. Senki nem kivétel alóla. De van egy korosztály, amelyikre különösen veszélyes lehet. Az idősekre. A nagyszülőkre, dédszülőkre. Ezt nagyon sokan, nagyon sok helyen, nagyon sokszor elmondták már, újra és újra kihangsúlyozzák.

Ez pedig – mármint nem maga a felhívás, hanem az idősekre tett utalás, a nagyszülők, dédszülők példaként való emlegetése – belőlem emlékeket hívott elő. A nagyszüleim emlékeit. Ez a poszt róluk szól. A nagyszüleim emlékére írom.

Nekem már nincsenek nagymamáim, nagypapáim, sem dédszüleim. Egyik ágról sem. Az utóbbiakat nem is ismertem soha. Hamarabb meghaltak, mint ahogy én megszülettem volna. Igazából még a nevüket sem tudom. Fura, de így van. Róluk nincsenek egyáltalán emlékképeim. Talán még fényképet sem láttam róluk soha. Ha visszaszámolok a nagyszüleim születési dátumaiból, akkor az apai dédszüleim valamikor az 1875-80-as években születhettek. Az anyai ági felmenőim körülbelül tíz évvel később. De ez csak tipp a részemről, nincs pontos tudásom róla.

A nagyszüleim közül is csak hármat ismertem, a két nagymamámat és az apai nagyapámat. Anyai nagyapám körülbelül tíz évvel a születésem előtt halt meg. Amit tudok róla, az egy olyan ember képét vetíti elém, aki egyszerre volt magasan és alant, aki lenyűgözően okos volt, ugyanakkor képtelen volt a társas kapcsolatra. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy zseni. Valahol mélyen azt érzem, hogy tőle örököltem az “eszemet”. Nagy ember volt. Mármint nem szó szerint. Egyetemi tanárként dolgozott, magas rangú közhivatalt töltött be, matematikus volt és filozófiát is tanított. Igazi polihisztor lélek volt. Épp ezért nem volt könnyű ember. Nem is tudott a családjával élni.

De ezek csak képzelgések, amelyeket csak én raktam össze magamban azokból a családi történetekből, mende-mondákból, anekdotákból, amelyeket nagyanyámtól és édesanyámtól meg a tesvéreitől hallottam róla. Ez a kép csak bennem él róla. A nagyapámról.

A(z elvált) felesége volt az én miskolci nagyim. A gyerekeim is megkülönböztetik a nagyszüleiket, van mama és papa, és nagyi meg papu. Én is megkülönböztettem őket. Volt a miskolci nagyi és a füredi nagyi. A dunafüredi nagyi. Ha jellemeznem kéne őket, akkor azt mondanám, hogy olyanok voltak, mint ég és föld. Azon kívül, hogy mindketten a nagyanyáim voltak, semmiben sem hasonlítottak egymásra.

A miskolci igazi nagyságos asszony volt a nagyapám hivatali pozíciójának köszönhetően és ezt az arisztokratikus vonását soha nem vetkőzte le, akkor sem, amikor már rég nem élt a férje, és a címét is régen elvették tőle. Mégis megmaradt örökre nagyságos asszonynak. Távolságtartó volt. Soha nem tudtam igazán közel kerülni hozzá. Őt nem lehetett puszilgatni, nem lehetett az ölébe kucorodni. Olyan volt, mint egy márványszobor.

Érdekes párhuzam, hogy volt egy sütemény, amit csak ő tudott megsütni úgy, ahogy én szerettem. Ennek a süteménynek olyan volt a teteje, mint egy lap sárga márvány. Ez volt az egyetlen igazi kapocs közöttünk. Tudta, hogy szeretem. Tudtam, hogy tudja. Mindig ezzel várt, ha látogatóba mentünk. Azóta se csinált soha senki olyat. Márványos süteményt.

Egyenes háttal ülő márványszobor. A nagyanyám. Az arcának, kezének finom vonásait soha nem érintettem, mindig megvolt közöttünk a távolság. Talán azért is, mert ritkán találkoztunk. De akkor sem volt soha személyes terünk. Soha nem voltunk ketten, nem bolondoztunk a nyári esőben a szőlőlugas árnyékában, nem mesélt órákon át a délutáni csendes pihenő alatt, nem ült mellett a homokban a játszótéren, nem vitt cirkuszba, fagyizni, rollerezni. Egy rokon voltam neki. Egy rokon volt nekem. A távolban. Távolról igyekeztem megérteni hát őt és megérteni rajta keresztül a soha nem ismert nagyapámat. Mert nekem ő  a nagyapámat is jelentette. Mert benne volt a büszkeségében, az olykor lenéző modorában, a világ dolgaival szemben érzett gőgösségében, a kifinomult ízlésében, a modorosságában, a távolságtartásában.

A nagyságos asszony, egyenes háttal ülő márványszobor. Aki csak nekem sütött.

 

A másik nagyanyám olyan volt, mint egy jóságos boszorkány. Úri szabó volt a nagyapámmal együtt, híres és népszerű üzletet vittek. Amíg vihettek. Aztán kerültek vidékre, ahol felépült a családi házunk és ahova mi is kiköltöztünk a hetvenes évek elején. Egyszerű asszony volt, iskolázottságában is egyszerű, de ez lepergett róla. A halála előtti hónapokban, nyolcvanöt évesen Quo Vadis-t olvasott, ha valamit nem értett, engem faggatott, hogy meséljek neki az ókori Rómáról, mert tudta, hogy történésznek készülök.

Kétszer törte el a lábát, mindkétszer rosszul forrt össze, ezért mindkét lábára sántított, de soha olyan fürge embert nem ismertem, mint ő. Futott, szaladt, sürgött-forgott, főzött-sütött, kapált, ültetett. Nyughatatlan lélek volt. Soha nem panaszkodott. Soha semmiért. De nem is mesélt az életéről. Eltemette magába. Mindig a mának élt, nem panaszkodott, nem emlékezett, tette a dolgát. Nagymama nagymama volt, aki cukros kakaós vizet főzött velem a babakonyhában; órákon át kártyázott velem a szőlőlugas alatt és mindig hagyott nyerni, akkor is, amikor látta, hogy csalok; homoksütiket gyártott a nagy diófa árnyékában, bár lehajolni fájdalmas volt neki. A kedvemért megtanult társasjátékozni, bújta a szabályokat, hogy értse őket és hogy jókor nézzen félre, hogy az unokája győzhessen.

Amikor végleg megsüketült és a látása is megromlott, akkor olvasás helyett tévét hallgatott. Az utolsó évében egyetlen dologra vágyott, hogy együtt nézhessük meg az 1988-as szöuli olimpiát és drukkolhassunk a magyaroknak. Nem néztük meg együtt. Szurkoltam helyette is.

Boszorkány. Széllel érkező jóságos északi boszorkány. Aki értem felforgatta az életét.

 

És a nagyapám? Róla nincsenek emlékeim. Talán mert elzárkózom az emlékeink elől. Nehéz ember volt. Féltem tőlem. Azt hiszem, ez a jó szó. Féltem tőlem. Az emlékeimben mindig öreg, megfáradt emberként látom ahogy berúgja a kék MZ márkájú motorját, kormányán a hálós cekkerrel, amellyel a boltba indult, ahová nagyanyám küldte el minden reggel friss péksüteményért és tejért, fején pedig a sapkája. Amit soha nem vett le. Ha visszagondolok rá, ez az egyetlen kép ugrik be róla. És a keze. Ami éles ellentétben állt az öregségével. Nagy, de finom keze volt. Ráncok szinte egyáltalán nem borították, kemény fizikai munka jelét sem láttam rajta soha. Egy szabó keze volt. Mindig úgy csippentette fel a szalvétát az asztalról, mintha egy finom anyagot venne szemügyre közelebbről.

De ennek ellenére bennem mindig öreg, megfáradt emberként jelenik meg. Pedig biztos volt másmilyen is. De ellentétben a nagyanyámmal, ő nem tudta kiheverni a történelem viharait, amelyek megkeserítették. Ő nem is távolságot tartott tőlem, annál sokkal távolabb voltunk egymástól. És soha, egyetlen pillanatra sem kerültünk közel. Pedig nagyon akartam, nagyon szerettem volna, ha már a másik nagyapámat nem ismerhettem. Legalább őt. De nem adta magát nekem. Így múlt el a vele töltött közös tizenhat évem. Soha nem tudtam meg, ki is ő valójában.

Nekem már nincsenek nagyszüleim. Csak az emlékük. Ilyen-olyan emlékek. Mégis, ha most lennének, nagyon vigyáznék rájuk. Az ilyen-olyan emlékek ellenére.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonkilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!