Járvány idején – most.

 

Jövőorientált világunkban a pillanat megélése az egyik legnagyobb kihívás. Hogy tudjunk a mostban élni. Most. 

Az ötgyerekes lét nagyon sok mindenre megtanított. Például káromkodni. Időt beosztani, újraosztani, lazának lenni, még lazábbnak lenni, felejteni, emlékezni, átadni, elvenni, hozzáadni, önazonosnak lenni. Sokáig azt hittem, hogy ez utóbbi az egyik legfontosabb dolog, amit a nagycsaládos léttől kaptam. De aztán az évek alatt rájöttem, hogy nem. Ez csak a dobogó második helyén áll.

Az első helyen a jelenben élés áll. Hogy a most most van. Hogy nem mindenáron a jövőre kell koncentrálnom, ha a gyerekeim és a családom boldogságára gondolok, hanem a mostra. Hogy itt és most mi történik. Hogy itt és most kell jól csinálni, boldognak lenni. Az itt és most a legfontosabb. A többi majd alakul. Ha van miből és van honnan.

Igen, azt hiszem, ez a legfontosabb tanulságom.

És jól megtanultam a leckét. Ehhez mondjuk feláldoztam nem kevés dolgot és legnagyobb bánatomra nem csak a magam életéből, nem csak a magam kárára. De ezen változtatni már nem tudok, így inkább előre nézek és igyekszem örülni annak, hogy eljutottam idáig.

A felismerésemről tartottam egy előadást is az Edisonplatform felkérésére 2020. február közepén. Tudtam miről fogok beszélni, hiszen az én történetem, ráadásul azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, feldolgoztam és mégis, mégis nagyon felzaklatott. De ugyanakkor újra megerősítést kaptam, hogy az a jó, ahogy most van. Vagy legalábbis ez a jobb, ahogy most van. Mert persze ez sem A jó. Csak a lehető legjobb. A pont jó.

De hogy miért mesélem ezt el? Mert úgy érzem, hogy ez egy nagyon fontos üzenet, amit nagyon jó lenne sok helyre eljuttatni, átadni, ráébreszteni másokat is erre. Szülőket. IS. Mert hajlamosak vagyunk a boldog jövő érdekében beáldozni, feláldozni a gyerekeink boldog jelenét. Úgy, hogy észre sem vesszük. Ahogy én sem vettem észre.

De hát ugye az én hangom… az én hatásom…

És akkor jött a járvány és a karantén. És elkezdünk a mostban élni. Én is. Még inkább. Élni a jelenben. Észrevenni azt, ami itt van, ami lehet, amit kapunk, amink van.

* * *

Túl a karantén ötvenedik napján eljutottam oda, hogy minden nap kimegyek sétálni harminc-negyven percet a házunk környékére. Szerencsés vagyok, mert zöldövezetben lakunk. Mögöttünk hegy, előttünk domb, sok-sok zöld mindenfelé, így nem kell messzire mennem, ha friss levegőt szeretnék szívni. Néha biciklire pattanok és kikerekezem a Kopaszi-gátra (gyerekekkel vagy nélkülük, mikor hogy). Elhajtok a végéig és kiülök a csúcsára, a Duna vizéhez. Lógatom a lábam a vízbe és élek. Benne a pillanatban. Látom a hullámokat. Érzem a szelet. A kavicsokat a lábam alatt. És akárhová nézek, azt látom, hogy mások is ezt teszik. Mi, emberek elkezdtünk a mostban élni. Ülünk a fűben, a pikniktakarón – tisztes távolságban egymástól, ahogy azt kell – és ott vagyunk. Ott vagyunk, ahol ténylegesen vagyunk. Nincs hova sietni. Nincs hova menni.

Most ott tudunk lenni.

Ráérünk belefeledkezni a pillanatba. Amikor hozzájutunk a pillanathoz. Értékessé váltak a pillanatok. És értékelni kezdtük őket. Nem tudjuk, hogy mi vár ránk a jövőben, hogyan alakulnak a holnapjaink, ezért arra fókuszálunk, ahol most vagyunk. És ez egy nagyon fontos pillanat.

Olyan pillanat, amit el kell vinnünk magunkkal.

Emberként. Szülőként. Magunkért és a gyerekeinkért.

Én nagyon megszenvedem a karantént. Ezt az egész helyzetet. Nehezen szoktam bele és ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, a múlt idő használata nem feltétlenül jogos. Sőt! A jelen idő sokkal adekvátabb lenne. Mert én napi szinten küzdök. Ez vagyok én. Nem tudok kibújni a bőrömből. De a pillanat megélésének, a mostban létezés fontosságának (újbóli) megerősítésért hálás vagyok a karanténnak. Hogy jól éreztem, amit éreztem. Hogy jól éreztem, hogy elszúrtam. Hogy a jövőre való folyamatos koncentráció elveszi és megöli a jelen fontos pillanatait. Amik bizony elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a jövőnek is lehessenek nagy pillanatai.

Nagyon könnyű elcsúszni, nagyon könnyű megfeledkezni a jelenről. Én már kaptam személyes figyelmeztetést. Most újra kaptam. Kicsit személytelenebbet, de figyelmeztetést.

Hogy legyek jelen. A pillanatban. Az életemben. Az életünkben. Itt és most.

Járvány előtt. Járvány alatt. Járvány után. Mindig.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvenhatodik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!