Járvány idején – jótanácsok.

 

Amikor majd öt évvel ezelőtt elkezdtem a Mom With Five blogot írni, illetve már egy kicsit korábban az előző blogjaimat, rögtön tettem egy fogadalmat magamnak, amihez azóta is ragaszkodom: soha, de soha nem fogok tanácsokat osztogatni. Akkor sem, ha valaki megkér rá. Inkább elmondom, hogy én hogyan csinálom. Mert az nem tanács. Az egy út. Egy lehetséges verzió. De nem az egyetlen. És nem feltétlenül az üdvözítő.

Hiszem és vallom, hogy tanácsot osztogatni veszélyes. Hiszen ami nálam bevált, működő módszer lett, az egy másik családban, egy másik élethelyzetben lehet, hogy többet árt, mint használ. És az összehasonlítás, az esetleges kudarc bűntudatot szül. Amiből úgyis van elég, ha csak a szülői szerepünkre gondolunk például. A személyes történetek ezzel szemben mindig egy adott szituációról szólnak, soha nem azzal az igénnyel, hogy azt bárki (szó szerint) kövesse, inkább csak inspiráció próbál lenni, egy aprócska fény, hogy így is lehet vagy épp ellenkezőleg, így nem lehet. Minden olvasónak a saját vérmérséklete szerint.

Ezek után talán már nem lep meg, amit most ide leírok, nevezetesen az, hogy számomra a 12 pont, hogyan nevelj magabiztos kamaszt a gyerekedből?, vagy az 5 pont, hogyan állj ellen a hisztiző totyogódnak?, esetleg a 7+1 jótanács nem alvó gyerekek szüleinek, ha már nem bírod tovább az éjszakázást jellegű cikkek jelentik ebben a műfajban a véget. Gyorsan leszögezem, hogy ez ismételten az én személyes véleményem. De mivel én is írok, pontosan látom, hogy mennyire különbözőek vagyunk és mennyire nem szabad egy kalap alá venni magunkat. Szülőként sem.

Ahogy azt is látom, hogy nincs általános érvényű jótanács. Nem. Ez a fogalom nem létezik. Mert egyszerűen nincs két egyforma élethelyzet. Nincs. Nem létezik. Ergo az általános tanácsok ennyit is érnek. Akkor már inkább a személyes tapasztalat, ami nem kinyilatkoztatás, nem megmondás, hanem egy lehetséges út felvázolása.

A karanténhelyzet ezt az érzést csak tovább erősítette bennem. Hogy nincs helye az általános igazságoknak. Féligazságoknak. Egyáltalán nem igazságoknak.

Ennek ellenére nap nap után csak úgy dőlnek a jótanácsok, hogy mit és hogyan kellene tenni a bezártságban, mire és hogyan kellene használni a bezártságot; az embernek rendesen kell kapkodnia a fejét, ha nem akarja, hogy jól eltalálják.

Kezdjük a legtöbbször hangoztatottal, miszerint a karanténban egyértelműen több lett az időnk, használjuk hát ki okosan, tanuljunk új dolgokat, jelentkezzünk online tanfolyamokra, akár egy új vállalkozás alapjait is lerakhatjuk most!

Aha. Én nem tudom, hogy másoknak mi a titkuk a több idő relevanciájában, de hogy előlem nagyon ügyesen bujkál, az tuti. Igaz, hogy a házon kívüli logisztika területén a bezártság miatt nyertem vagy napi másfél-két órát, viszont ennek a többszörösét fektetem be azokba a tevékenységbe, amelyeket eddig nem én végeztem, hanem kiszerveztem (pl.: takarítás), illetve mások végezték (pl.: tanítás, edzés).

Az új dolgok tanulásával egyetértek: penge lettem dokumentumok feltöltésében, sőt, már egész ügyesen megy a letöltésük is, akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy letölthetetlenek. Be tudok jelentkezni, ki tudok jelentkezi, videózásban is egyre jobb vagyok, a Google Classroom a kisujjamban van, a Skype-tól sem ijedek már meg. Ja, hogy a tanácsadók nem erre gondoltak?! Hanem, hogy mondjuk tanuljak meg programozni, HTML-kódolni, hallgassak drámapszichológiát valamelyik neves külföldi egyetem online kurzusán, esetleg ismerkedjek meg a mesterséges intelligencia előnyeivel…?! Ehhez csupán egy-két nüasznyi dolog hiányzik: csend, magány és némi idő.

Ó, aztán itt van a másik kedvencem: használd ki a karantént arra, hogy megtanuld meghúzni a határaidat és megtanulj nemet mondani azokra a dolgokra, amelyeket tehernek érzel.

Hm. És mégis kinek és mire mondjak nemet? Az ebédre vagy a vacsorára? Hogy ugyan már, kedves családtagjaim, nem baj, ha néha kimarad egy-egy étkezés?! Mert az ugye megvan, hogy 3,5 kamasszal egyszerűen kész öngyilkosság lenne, ha rájuk hagynám: egyetek, amit akartok! Biztos te is ismered a mondást, hogy ez a gyerek a vasat is megenné… na, nálunk nem egy ilyen gyerek van. Következmény? Egy nap alatt hűtőnk se lenne. Nemhogy ennivaló benne.

Vagy a tanárnak, hogy most egy hétig nem csinálnánk házi feladatot, ha nem gond, mert kicsit sok(k) így öt gyerekkel két hónap után az otthonoktatás? Vagy a takarításra? Hiszen, ha már nem esznek a gyerekek, mert nemet mondtam a főzésre, akkor legalább a kosz egye meg a lakásunkat és a porcicák lakjanak jól (mert minél többet vagyunk zárt térben, annál hamarabb lesz koszos a lakóterünk).

Vagy a gyerekeknek, hogy ha már kibírtátok egész nap nélkülem, hogy nem az édesanyátok voltam, hanem a tanítótok, a szakácsotok, az edzőtök stb., akkor most már bírjátok ki még egy kicsit… úgy holnapig, amikor ismét nem tudok az édesanyátok lenni?!

Jaj-jaj-jaj, el ne felejtsem azt a nagyszerű tanácsot sem, hogy végre együtt a család, étkezzetek együtt, töltsetek együtt több minőségi időt teljes családként!

Hogy mivanmivanmivan? Együtt a család?! A teljes család?! Nem mondod! A baj csak az, hogy ez az együttlét kizárólag a földrajzi elhelyezkedésünkre igaz – i.e.: egy szűk térben vagyunk mindannyian -, minden más tekintetben hanyagolható. A megoldandó feladataink jelentős része nem közös, sőt kifejezetten zavaró, ha más is részt akar benne venni. Már pedig részt akar, hiszen együtt vagyunk! Nem tud máshova menni. Sem az, aki nem akarja, hogy a többiek részt vegyenek benne, sem a többiek, akik nem akarnak részt venni benne, de kénytelenek részt venni benne.

Nincsenek közös reggelik, mert Férj már reggel hétkor úton van a munkahelye felé, és nélküle ugye már nem teljes a család. A többi étkezés közös-sége is kérdéses, mert ha megvárjuk a nagyobbakat, mire végeznek az óráikkal, akkor abból már estebéd lesz; de akkor sem járunk jobban, ha a szüneteikre bazírozunk, mert az meg nem igazán akad, vagy ha mégis, akkor nagy valószínűséggel nem esik egybe pontosan az étel elkészültével, de ha igen és minden klappol, akkor meg a két óra közötti lélegzetvétel a rövidsége okán nem tart ki az étkezés elejétől a végéig. Szóval, nincs közös étkezés.

Nincs közös idő. Vagy nem több, mint karantén előtt.

A végére pedig jöjjön az a tanács, aminek én is bedőltem. Egészen sokáig. A karantén jó időszak a spórolásra. Spórolj! Tanulj meg spórolni!

Spórolni.

Öt gyerek mellett?

Karanténban?

Megőrültél? Én biztosan. Mert elhittem, hogy ez menni fog. Hogy most aztán olyan összegeket fogok tudni félretenni, mint eddig soha.

Hiszen nem kell bérletet venni, nem kell edzéseket fizetni, iskolai étkeztetésre sem megy el a pénz. Itthon vagyunk, be vagyunk zárva, mire költenénk? Mondjuk kajára, tisztítószerekre (elképesztő mennyiségben, mert miután itthon vagyunk, sokkal nagyobb a kosz és sokkal hamarabb lesz a sokkal nagyobb kosz), aztán kajára, néhány olyan dologra, amelyek megvételét eddig halogattunk vagy feleslegesnek tartottuk, most viszont, hogy lakjuk a lakásunk, a lakásban sportolunk és kézműveskedünk a gyerekekkel, hogy ne őrüljünk meg, szükségessé váltak, aztán kajára… és még kajára.

Hát igen. Az általános jótanácsok azért vannak, hogy legyenek. És azért, hogy újra és újra bebizonyodjon, semmi szükség rájuk. Járvány idején sem.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az ötvennegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!