Járvány idején – fáradtság.

 

Elfáradtam. Testileg. Lelkileg. Most. Amikor már éppen kezdett működni a káosz. 

Egyre többször emlegetik az enyhítéseket a járványhelyzet kapcsán. Sőt ma egy olyan riportot is olvastam, hogy nyáron már minden olyan lesz, mint a vírus előtt. Nyilván néhány óvintézkedést nem lehet majd megúszni, de megszűnik a bezártság.

Épp ideje – gondoltam magamban. Épp ideje.

Elfáradtam.

Annyi mindenről beszéltem az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban – borzasztó leírni ezt a “fokozást”, mert egészen hihetetlennek tűnik, hogy ennyi időt töltöttünk már elzárva a világtól -, de azt a szót így magában még nem írtam le, amit most újra le fogok: elfáradtam.

Úgy igazán. Minden porcikámban érzem a fáradtságot. De ez nem az a jóleső fajta, ami után fel tudok töltődni attól, hogy este kiülök az erkélyre, meggyújtom az új üvegbúrás, fém lámpásunkban a hatalmas gyertyát, kezembe veszek egy pohár jófajta rozét, bedugom a fülembe a fülhallgatót és végighallgatom a kedvenc zeneszámaimat, vagy épp ellenkezőleg, még ráteszek egy lapáttal és letekerek tíz kilométert a Duna parton és utána becsusszanok a kádba ejtőzni.

Nem, ez nem ilyen fáradtság.

Ennek egyelőre nem látom az ellenszerét. Nem, erre az én-idő sem ellenszer. Pedig gyakorlom bőszen. Írok, sétálok, olvasok, filmet nézek, kizárom magam az erkélyre és nem, nem megyek be akkor sem, amikor a hangok alapján már régen be kellett volna mennem. Ott van Férj. Ha őt nem zavarja, akkor engem miért kéne, hogy zavarjon?! Ha van valami, amire megtanított a karantén, az az, hogy még határozottabban húzzam meg a határaimat, még határozottabban álljak ki magamért, az igényeimért és ne, ne szégyelljek nemet mondani. Ha nemet akarok mondani. És karanténban van, hogy nemet akarok mondani.

De az igazság az, hogy ebben az egészben a lelkem fáradt el igazán. A testem mellett. Bár mintha ez utóbbi jobban bírná, mert tolja-viszi előre a napokat, ha a végére nem is jutok a dolgoknak, de mindig kerül minden, ami igazán fontos. Mert a karantén azt is nagyon jól megmutatja, hogy mi az igazán fontos.

De hogy nem a lelkem hajtja előre a testemet, az egészen biztos.

Pár napja, nem, inkább pár hete – bárcsak ne ezt kéne írnom – érzem, hogy minden nap egy kicsit kevesebb erővel indulok neki az adott napnak, mint korábban. Reggelente mindig egy kicsivel – csak néhány másodperc, nem több, tényleg, de ott van az a néhány másodperc – tovább maradok az ágyamban, mielőtt felkelnék, mint előző nap.

Tagadhatnám, de minek, egyszerűen felemészti az erőmet a lelkem fáradtsága. Vagy inkább a monotonitás, az ugyanolyan napok egymásutánja. Hogy minden nap ugyanolyan. Az 1993-ban forgatott Idétlen időkig című film jut mindig eszembe erről a helyzetről. Ahol a főhős egy idő után egyszerűen beleunt abba, hogy minden napja ugyanúgy telt, próbálta felgyorsítani a folyamatokat, hogy mihamarabb eljusson ahhoz a részhez, ahol kezd érdekessé válni a történet. És aztán már az unalmas részeket is jobb szívvel tudta csinálni, mert látta, hogy van esélye kitörni ebből. Mert a személyiségváltozásával neki sikerült az, ami nekem nem sikerül.

Mert én ezt a kitörési lehetőséget nem látom.

Hogy ha jobban csinálom, nagyobb akarattal, akkor könnyebb lesz a másnap, más lesz a másnap. Megváltoztathatom a másnapot. De nem változtathatom meg. Nem lesz más.

Nem tudom megváltoztatni a másnapot. Mert nem rajtam múlik, hogy változnak-e dolgok. A gyerekekkel más nap sem tudom veszekedés nélkül végigcsinálni a tanulást, mert az éjszaka folyamán nem jutottam százfűlé-főzethez, nem kerültem más bőrébe, továbbra is az édesanyjuk vagyok a gyerekeimnek és nem a tanáruk. Ergo a konfliktusforrás adott. És lehet nagyobb a türelmem – mert ez rajtam múlik – és lavírozhatok ügyesebben az elém kerülő érzelmi csapdák között – mert ez is rajtam múlik -, de az alaphelyzet nem változik. És a konfliktus előbb-utóbb megérkezik.

És kiszív. Leszív.

És ez csak egy a konflikusforrások közül…

Azt mondják az okosok, vagy akik értenek hozzá, hogy az ingergazdag környezet agresszívé tesz, lefáraszt, frusztrációt okoz. Az ingerszegény környezet is. Tapasztalom. Az ingerszegény környezet ugyanis nem feltételezi azt, hogy kevesebb az elvégezendő feladat. A kapcsolódás korlátozottabb. Kevesebb. A kivülről jövő és a kifelé tartó kapcsolódás. Ami frusztrálhatna is – igaz, ami igaz -, de még inkább feltölthetne. Az adagolás rajtunk múlik.

Kivéve most, ugyebár.

Nekem akkor van energiám, ha nem csak édesanya lehetek. Ha minden egyebet is csinálhatok, ami túlmutat a családon, a családi állapotomon, azon, hogy feleség és édesanya vagyok. Az anyaságon túli szerepeim töltenek fel. Ezek veszik el a fáradtságomat. Akkor is, ha lefárasztanak. És most nincsenek ilyen szerepeim. Megszűntek. Az anyaságom újra betölti az egész életemet, az életterem összes apró zugát és csak a lerágott csontjaimat hagyja hátra. Mert ha az anyaságot teljes szívvel csinálom, akkor az bizony teljesen leszív.

És hát hogy máshogy csinálná az ember, ha nem teljes szívvel? Járvány idején. Is.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvenkilencedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!