Járvány idején – én-idő.

 

Az én-idő, mint olyan békésebb napokon is egy igencsak megosztó kifejezés. Pláne most! Karantén idején.

Mert sokan nem rendelkeznek vele, pedig vágynának rá, sokan meg azt mondják, hogy az embernek arra van ideje, amire csak akarja, ezért ha valakinek nincs, az csak az ő hibája. Én valahol a két vélemény között állok. Mint mindig. Azt gondolom, hogy a klasszikus értelemben vett én-idő, amikor tényleg nem (másod)percekről van szó, hanem már órával is mérhető értelmes hosszúságú időtartamról, az bizony nem a szülőség kezdeti szakaszában van. És később sem terem csak úgy és nem is mindig tőlünk függ, hogy van-e. De nagyobb gyerekek mellett azért már vannak lehetőségeink.

De mindenkor sokat kell dolgozni érte. Hogy legyen. Magunkon is. És a családunkon is. A családunkat például meg kell tanítani arra, hogy ez nem valamiféle luxus, hanem egy olyan szükséglet, amely a jól funkcionáló ember része. És hát a szülők is emberek. Vagy most újat mondtam? A jól funkcionáláshoz nekik is szükségük van arra, hogy fel tudjanak töltődni.

Nekem egy ideje már volt én-időm. Jól behatárolt, jól keretezett, hosszú évek tapasztalata alapján nagyon pontosan kitalált én-időm. Hogy mi tölt fel igazán. Mitől érzem úgy, hogy másnap is fel tudok kelni és újult erővel tudom tolni a családi szekeret és még élveznivalót is találok benne. Nyilvánvalóan ez mindenkinek más. Van, aki olvasni szeret vagy moziba járni, van, akit az utazás tölt fel, van, aki a sportolásban találja meg az őt feltöltő én-időt, megint mások a barátaikkal való találkozásokban stb., stb., stb.

Engem a csend tölt(ött) fel. Hogy magányos lehettem ideig-óráig. Hogy senki nem szólított a nevemen, vagyis senki nem kiabálta teli torokból fél percenként, hogy anyaaaaaa!, nem sertepertélt senki a közelemben. Magammal lehettem és a gondolataimmal. És nekem tulajdonképpen nem is volt szükségem semmiféle konkrét kiegészítő tevékenységre ahhoz, hogy kimaxoljam az én-időmet. Ha csend volt, minden volt. Olvashattam, tornázhattam, főzhettem, süthettem, színezhettem, írhattam, filmet nézhettem, zenét hallgathattam, kirakatokat nézhettem, kávézhattam… mindegy volt. Ha csend volt, minden volt.

Na. Mi nincs most? Mi nincs a karanténban?

Bizony. Csend.

Még este fél tízkor sincs. Mert bizony megesik, hogy Férj még akkor is dolgozik. Tárgyal. Ami nem kevés hanghatással jár. A kamaszok is élénk eszmecserét folytatnak még ilyenkor javában a barátaikkal. Úgyhogy a csend – ami nekem a legfőbb én-idő – legkorábban talán éjfélkor érhető tetten a lakásunkban. Akkor meg már mindenféle állapotban vagyok, de használhatóban a legkevésbé.

Kimondom őszintén: nekem a karantén teljesen átkeretezte az én-idő fogalmát. Arra kényszerített, hogy új dolgokban találjam meg a feltöltődés lehetőségét. Nem mondom, hogy egyből rátaláltam a legjobb megoldásokra. Sőt. Hetekig nyűglődtem. Leginkább azért, mert semmire nem volt időm, akkor meg hova a bánatba szorítsam be az én-időmet. Másrészt meg nem láttam túl a saját korlátaimon. Ragaszkodtam ahhoz, ami korábban volt. De azt most képtelenség megvalósítani. Tudtam. Az agyamban. De a szívem egészen máshol járt.

Szenvedtem. Nagyon szenvedtem.

A csapdába kerülés érzete kerülgetett itt is, hogy változtatnom kell, pedig én valójában nem akarok változtatni. Teljesen jól működött, ami eddig volt.

Szenvedtem. Nagyon szenvedtem.

De mégis, egy idő után itt úgy éreztem, tudok engedni. Megengedni magamnak, hogy túl lássak a saját határaimon, korlátaimon, berögződéseimen. Beláttam, hogy ha a fejem tetejére állok, akkor sem lesz még egy jó ideig csend az életemben, ezért ha én-időre vágyom, akkor nekem is át kell kereteznem az én-idő fogalmát. Ha a karantén volt szíves ezt már megtenni. Előttem. Helyettem.

Figyelni kezdtem hát magam. Árgus szemekkel. Hogy miket csinálok és miket nem csinálok.

Szégyen, nem szégyen, de például nem jut időm olvasni. Pedig nagyon hiányzik. Korábban soha nem hallgattam hangos könyvet. Mert nekem kell a könyv a maga fizikai létezésében is az olvasáshoz. Ott meg nincs. De most mégis ez az egyik én-időm. Hogy a kicsiket ágyba parancsoló esti műszak után, amikor Férj – esetleg még – dolgozik, a kamaszok meg javában társasági életet élnek, bedugom a fülem és könyvet hallgatok. Nem teljes csend, de viszonylagos. Egy burok. Egy másfajta burok, mint korábban volt, de mégiscsak az. Átkeretezett csend. Kiszakadás a karantén-zajból.

Tettem egy másik megfigyelést is. Hogy amióta karanténban vagyunk, nem tudok a gyerekek nélkül létezni. Értem ez alatt, hogy állandóan velem vannak. Nem tudom másra bízni őket, nem tudok elmenni itthonról nélkülük, mert Férj egyre többet jár be a munkahelyére és külső segítséget nem hívhatunk. Ez nyilvánvalóan egy ördögi kör, mert itt kéne megtalálni az én-időmet.

És megtaláltam. Mivel majd minden egyes nap kiviszem őket a levegőre, különben már megbolondultunk volna, ezért ezt lett a második új én-időm. A levegőzés nem egyszerű levegőzés immáron másfél hete, hanem edzés. Biciklizünk. Minden egyes alkalommal 9-10 kilométert tekerünk. A helyszínt ők választják, de a távolság adott. A sportban pedig hülyéskedésnek helye nincs. Komolyan kell venni. És komolyan is veszik. Keményen nyomjuk, tempóval, beszéd nélkül. Vagy lehet, hogy ők beszélnek, de mivel mindig ők mennek elől libasorban, így én nem hallom a hangjukat. A célállomáson aztán jöhet a megérdemelt jutalom: piknik, játék, fűben heverészés. Visszafelé pedig megint sportosan nyomjuk.

Nem a világ. Egyik sem. De kapok tőlük. És ez nekem most a világ.

A karantén átkeretezte a világomat. De én nem hagyom magam. Nem hagyhatom, nem adhatom meg mindenhol magam. Van, ahol fel tudok állni. És fel is állok. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az ötvenkettedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!