Járvány idején – ellentétesen.

 

Hát itt a hír. Megjött. Olvasom. Óvatosan emésztgetem.

Itt a hír, hogy újabb könnyítések jönnek, már Pest megye is belekerült a kalapba, ahova azok a területek tartoznak, ahol mámr szabad ezt-azt, egyedül még a főváros tartja magát, ahol mi is élünk. De itt is benne van a levegőben, hogy egyre több dolgot lehet majd csinálni… persze néhány elkerülhetetlen óvintézkedés megtartása mellett.

Szóval, itt a hír, hogy talán nem jön el a legrosszabb forgatókönyv, talán lassan visszatérhetünk… de hova is? És mi lesz, ha visszatérünk?

* * *

A hírt délután láttam, de valahogy az érzete már benne volt az egész napban. Valami volt a levegőben.

Délelőtt, amikor kimentem az erkélyre, hogy kiszellőztessem a fejem a témazáró nagydolgozat és a tetszőleges réti gyógynövény vizuális ábrázolása között a szokásos hangok ütötték meg a fülemet: galambok röpte, kisgyerek hangja a szomszéd háztömbből, valaki virágot locsolt… A megszokott hangok. A lassan két hónapja megszokott hangok. De volt valami más is. Gyerekek játszottak a társasház közös kertjében. Ez sem volt szokatlan az elmúlt hetekben, hol az egyik család, hol a másik család küldte le a gyerekeit, hogy kicsit szabadon lehessenek. De ma mégis más volt, mert egyszerre voltak lent a gyerekek.

Együtt játszottak. Két család gyerekei együtt játszottak. Normális körülmények között ez szót sem érdemelne… de most, most nem normálisak a körülmények.

Lazítás. A szabadság egy apró szelete.

De nem csak itt éreztem, hogy ez a nap más. Délután megint kikerekeztünk a három kicsivel kisebbel a Kopaszi-gátra. Szerda délután volt. Eddig rajtunk kívül nem sok embert láttunk sem az odafelé vezető úton, sem magán a helyszínen. De ma! Ma olybá tűnt, mintha mindenki oda igyekezne. Futók, bicikliták, fiatalok, középkorúak, nők, férfiak, gyerekek. Mindenki. A Megtelt! táblát nem lehetett volna kitenni, de a korábbi hetekhez képes tömeg volt.

Középső meg is jegyezte: milyen kár, hogy ilyen sokan vannak, nem lehet olyan jól játszani, mint akár két nappal ezelőtt.

Szöget ütött a fejembe a mondata. Felidézett bennem egy írást, amelyet nem olyan régen olvastam. Herner Dorka pszichológus és coach írta, akit az Edisonplatform elődásomon ismertem meg – ő is előadó volt – és aki szintén öt gyerek édesanyja. Dorka a cikkében azt írta, hogy amellett, hogy azt teljesen természetesnek tekintjük, hogy várjuk a karantén végét, az is természetes lehet, hogy nem várjuk. Mert a karantén tényleg elvett rengeteg dolgot tőlünk, de ezek között a dolgok között voltak olyanok, amelyeknek örültünk, hogy már nincsenek velünk, hogy nem kell napi szinten megküzdeni velük. A nem szeretem kollegákkal, akik csak hátráltattak a munkában és akik most nincsenek jelen, hogy home office-ban dolgozunk; azokkal a távoli, de mégiscsak távoli ismerősökkel, akikkel valami oknál fogva soha nem mertük végleg megszakítani a kapcsolatot, de most a bezártság ezt megtette helyettünk; a zsúfolt tömegközlekedési eszközökkel; a sorbanállással; az autók okozta dugókkal stb.

Hát igen…

Az ő üzenete is szöget ütött a fejembe. Azóta, hogy olvastam, szinte minden egyes nap eszembe jut, forgatom magamban, hogy én mit viszek majd magammal a karanténon túlra, mi az, amit sajnálni fogok, mi az, aminek örülök, hogy visszatér.

Nem könnyű a válasz. Ahogy ez az egész karantén helyzet sem a maga ellentmondásosságával.

Nagyon fognak hiányozni a hétköznapi nyugodt, csendes(!) reggelek, amikor a gyerekek ébredés után még az ágyukban maradtak és alig hallgatóan beszélgetve egymással legóztak, molyoltak, színeztek vagy kártyáztak. Nem hiszem, hogy ez továbbvihető a karantén utáni időkre. Talán hétvégén. Talán… A napi közös levegőzést is ide venném. Hogy minden nap délután kimentem a gyerekekkel biciklizni, rollerezni, sétálni és piknikeztünk, kacsáztunk, lábat lógattunk a Duna parton vagy épp versenyeztünk, hogy ki ér hamarabb az odvas fához, vagy kinek a biciklije ugrat nagyobbat az alig arasznyi homokdombon.

Hiányozni fognak a hétvégi kirándulások, amelyeket “kötelezően” minden hétvégén beiktattunk a hetirendünkbe. Kényszerítve voltunk, hogy beiktassuk. A bezártságot muszáj volt oldani valamivel és ezzel nagyon jól sikerült az oldás. Olyan főváros közeli helyeket fedeztünk fel, amelyekre soha nem jutottunk volna el, ha nincs a járvány. Mert korábban, ha már mentünk, akkor inkább kicsit messzebbre mentünk, hogy úgy érezzük: kimozdultunk. Most meg ugye behatároltak minket, a mozgásunkat földrajzilag. Pest megyében kellett célpontokat találnunk. És találtunk. És milyeneket találtunk! Csodákat! Közeli és nagyszerű csodákat.

Itt bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy ez továbbvihető-e?! Mert akárhogy is nézem, nem csak akarat kérdése. A járvány miatt ugyebár nem voltak, nincsenek edzések, versenyek, hétvégi iskolai programok az iskola falain kívül, amelyek zöme bizony hétvégére esett. Egy fenékkel két lovat pedig járvány után sem lehet megülni.

Hiányozni fognak a barátokkal órákon át folytatott csetelések, beszélgetések, telefonálások. Mert most ezek tartották bennem/bennünk a lelket, ez volt a kapcsolódás a külvilág felé. Ha kilépünk a külvilágba, ezek a kapcsolódások lazábbá válnak. Nem tűnnek el, ott lesznek, de már nem lesz életmentő szerepük. Pedig lehet, hogy ott lenne igazán életmentő szerepük, hogy kint, ott a külvilágban is tudjunk megállni, kicsit lassítani.

Nem tudom.

Nyilvánvalóan nem fog hiányozni az, hogy a bezártság napjai alatt az édesanya szerepemből tudtam a legkevesebbet adni a gyerekeimnek, nem fog hiányozni, hogy az eddig tizenöt szerepem mellé a karantén még rám sózott vagy ugyanannyit. Nem fognak hiányozni a gyakoribb sírások, kifakadások, egymásnak feszülések, kiabálások. A kontrollvesztés sem fog hiányozni egyáltalán.

Nem fog hiányozni, hogy megint találkoznom/dolgoznom/együttműködnöm kell olyan emberekkel, akik csak elszívják az energiámat, akik kihasználják a jóhiszeműségemet, de akiktől nem tudok megszabadulni, mert ilyen vagy olyan okokból kapcsolatban kell maradnunk és akiktől a járványhelyzet hosszabb időre jótékonyan elszakított.

Ellentmondások.

A járvány hozadéka.

Lassan újra nyit a világ. Lassan visszatérünk az életünkhöz. De melyikhez? Vissza tudunk egyáltalán térni? Vagy valami örökre megváltozott?!

Ki tudja? Ki tudhatja járvány idején?

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az ötvenötödik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!