Járvány idején – csapda.
Mielőtt belekezdenék a mai történetmesélésbe, engedj meg egy rövid kitérőt. Nem csak azért szeretem írni a blogot, mert úgy érzem, hogy ha csak kicsit és keveseknek is, de adhatok másoknak, hanem azért is, mert cserébe én is kapok. Kapok attól a közösségtől, amelyik a blog köré szerveződött. És ez a kölcsönösség az, ami hajt előre, ami igazán hajt előre, mert ez az egész nekem is jó. És nem csak azért, mert kiélhetem az íráskényszeremet.
Na, ennyit a kitéréről. Vagyis nem. Mert ezt a történetet éppen az egyik olvasóm mondatai ihlették. Aki azt írta, hogy őt egész egyszerűen azért idegesíti a járványhelyzet, mert nem akar megváltozni úgy, ahogy a karantén miatt jó lenne, ha megváltozna.
És én is így vagyok ezzel. Nagyon sokat tettem az elmúlt időszakban azért, hogy belelássak önmagamba, hogy kiegyenesítsem a kiegyenesítenivalókat, hogy betapasszam a tátongó lukakat, hogy megismerjem a mélységeimet, amely lehúznak és a magasságaimat, amelyek felemelnek. Nagyon sokat dolgoztam ezen. És mások is nagyon sokat dolgoztak ezen.
És valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyensúlyba kerültem. Kikerekedett az életem. Nem lett tökéletes, de nekem és azoknak, akik nekem fontosak és akiknek én vagyok fontos, azoknak pont jó lett. Sok mindent leadtam, más dolgokat felvettem, volt, amit átdolgoztam, volt, amit hátrahagytam egy kis biztosítékkal, hogy ha nagyon hiányozna, akkor azért vissza tudjak menni érte.
De a csomók kibogozódtak, néhányhoz ugyan szükség volt egy-egy kardsuhintásra és persze akadtak újabb göbök is, de ezek azért már nem sértik fel a kezemet, ha erősebben kapaszkodok az életem fonalába, mert épp úgy adódik; a hullámok lejjebb adtak az erejükből, a tenger felszíne kisimult, a háborgás megszelídült és csak nagyon messziről hallatszott, ha egyáltalán hallatszott. A viharfelhők is kifakultak, a komor feketeségben-szürkeségben egyre több vidám kék csík jelent meg és egészen átszínezték a világot.
A világomat.
Kerek lett, nyugodt lett. Kerekebb lett. Nyugodtabb lett. Nem igaz, hogy nem lehet benne tovább fejlődni, de most épp jó volt benne lenni. És úgy tűnt, hogy hónapok, vagy akár évek múltán is jó lesz benne lenni. Ha meg mégsem, akkor majd döntök a további sorsáról. ÉN. Döntök.
Egyszerűen szólva hosszú-hosszú útkeresés után úgy éreztem:
Megtaláltam a helyemet.
És a járvány ezt a helyet fenyegeti. Ezt a helyet akarja átformálni, megváltoztatni úgy, hogy én nem akarom. Mert már megváltoztattam. Belaktam. És köszönöm, jól érzem magam benne. Jó, nem mindig, de többször, mint nem és többször, mint eddig.
Mert teszem azt, én nem akarok újra csak anya lenni. Engem a kisgyerekes kor beszűkített. Leláncolt, rabbá tett. Hogy ezt szégyellnivaló-e? Nem hiszem. Én ilyen vagyok. Nem tudok, soha nem tudtam órákon át kisautókat tologatni akármelyik fiammal, nem tudtam tornyot építeni, nem tudtam fél napokat a homokozó szélén ülni. Én ehhez sokkal türelmetlenebb típus vagyok. Sétálni, azt nagyon szerettem velük. De igen hamar kizökkentem, ha minden uborkafánál, bodobácsnál, kavicsnál, kerítéselemnél meg kellett állni és hosszan meg kellett vizsgálni, hogy miből van, miért van ott, miért pont ott van, miért nem megy arrébb, miért megy arrébb, miért fehér, miért fekete, miért kerek, miért szögletes és egyébként is MIÉRT?!
Mostanra vagy egy kicsit korábban eljutottam abba a korszakba a gyerekeimmel, amikor már ügyesen járnak-kelnek egyedül a városban, sok dolgot tudnak már intézni egyedül, van saját társaságuk stb. Ez az állapot pedig lehetőséget adott nekem arra, hogy végre kilépjek a gyerekszobák árnyékából. És megérkeztem. Elkezdtem élvezni azt, hogy szülő vagyok. Úgy igazán. Lett saját világom az anyaságom mellett és ettől teljesebbé váltam, mint édesanya. Nem, nem mondom azt, hogy most a kamaszokkal könnyebb, mint egy totyogóval. De most már el tudok menekülni a saját világomba, ha már nagyon nem bírom. És ott és onnan fel tudok támadni, mint egy főnix.
És a karantén pont ezt veszi el tőlem. Egy olyan korábbi állapotomba kényszerít vissza, ahonnan én már továbbléptem. Minden értelemben. Új szintre léptem az életemben. Volt saját életem. Ami nemhogy elvett volna az anyaságból, hanem hozzátett. Sőt!
Most nincs saját életem. Ami meg jut este tíz és éjfél között az nem elég ahhoz, hogy főnixként újra feltámadjak nap nap után. Jó anyaként. Elég jó anyaként. Jó feleségként. Elég jó feleségként. Jó emberként. Elég jó emberként.
Levágták a szárnyaimat, amit nagyon tudatosan, nagyon pontosan raktam össze tollról tollra. A szárnyaimat, amelyekért nem kevés áldozatot hozva, megváltoztam. A magam akaratából. De nem csak magamért. De ennyi elég volt. Nem akarok tovább változni. Most nem. (Az is lehet, hogy soha már.) Nem most. Mert úgy érzem, most elég jó vagyok. De csapdába estem. És vergődöm. És a vergődésem kihat másokra. Amit rettenetesen megszenvedek.
Csapdában vagyok. Járvány idején.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, az ötvenegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!