Járvány idején – anyák napja.
Anyák napja.
Na.
Kezdjük a legdurvábbal. Csak, hogy túllegyek rajta.
Nem tudom, de nekem az anyák napja nem tud az a lélekemelő ünnep lenni, ahogy az a köztudatban él. Nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom átélni. Se gyerekként, se édesanyaként. Soha nem volt meg az az érzés, amit érezni “illik” ilyenkor. Tisztelet, hála, köszönet, öröm, elérzékenyülés. Nekem ezek soha nem mentek. Bunkóság? Nem tudom.
Nekem ez az ünnep az értékvesztett ünnepek közé tartozik, tartozott. Végtelenül kínosan éreztem magam, amikor a különböző nevelési és oktatási intézményekben anyák napi ünnepségeket szerveztek, végtelen cinizmussal szemléltem ezeket az alkalmakat, nem bírtam beléjük feledkezni. És borzasztóan hálás lettem, amikor kikoptak a repertoárból az oviban és az iskolában is.
És hogy a másik végletről is szót ejtsek: végtelenül kellemetlenül és kínosan éreztem magam az óvodában és az iskolában, amikor triangulumot kellett ütögetnem a Serkenj fel, kegyes nép című dal alatt, mert énekelni nem énekelhettem, annyira fahangom volt, vagy amikor az iskolában minden tiltakozásom és lámpalázam ellenére verset kellett szavalnom. Utáltam. Belesültem. És csak még jobban szégyelltem magam. És még inkább kínosnak tartottam az egészet.
Ezek az érzések kísértek végig gyerekkoromban az anyák napja kapcsán. És annyira belém égtek, hogy velem maradtak felnőtt koromban is. És nem, nem tudtam kiteljesedni ebben az ünnepben.
Mindemellett pedig ott volt az is, hogy egy olyan korszakban nőttem fel, amikor ebből az ünnepből is egy ilyen munkásmozgalmi izét csináltak, a hatalom birtokosai a saját érdekeik szerint, a saját érdekeikben használták fel. Szocialista hős anya mintát kreáltak, aki egyszerre dolgozik, egyszerre vezeti a háztartást és közben anya. És mindet jól csinálja. Ettől olyan mű lett az egész. Áthatotta a hatalom és a felülről jövő kényszerítés. És én ezt az érzést a mai napig hordozom. Ugyanakkor meg nagyon fontosnak tartom. Mármint az anyák napját. Magát az ünnepet.
Mert az édesanyámról van szó. Akit nagyon szeretek. Akivel remek a kapcsolatunk, nyilván a természetesnek mondható döccenőkkel, de ettől életszerű és abszolút így van a helyén. Remélem, hogy ezt ő is így érzi.
De a fentiek okán én soha nem tudtam igazán megünnepelni az anyák napját. Mindig felköszöntöttem virággal vagy virág nélkül (ha nem tudtam menni hozzá valami oknál fogva), de mindig olyan suta volt ez az egész. Mindig olyan bénának éreztem az egészet. Hiányzott belőle valami… Talán a meghittség? … Nem tudom. Mindig azt éreztem, hogy ilyenkor mindig egy láthatatlan fal került közénk. Pont ilyenkor. Ami máskor soha nem volt jelen. Csak akkor és csak ott.
És akkor most itt a járvány. És minden megváltozott. Az anyák napja is.
Az utóbbi években ritkán fordult elő, hogy pont anyák napján látogattunk volna ki a szüleimhez. Így általában telefonon köszöntöttem fel az édesanyámat. Suta, kissé esetlen szavakkal, mondatokkal, a régi beidegződések miatt nem igazán tudtam mit mondani. És minden alkalommal ott volt az a rém kínos érzés. Az idén is errefelé tendáltam, hiszen a járvány miatt most egyenesen nem ajánlott felkeresni az idős hozzátartozóinkat. Tehát esélyem sem volt a személyes köszöntésre. Ahol legalább a virágcsokor eltakarja azt belőlem, ami anyák napján hiányzik.
Hiányzott.
Mert bármennyi szomorúságot és nehézséget is okozott nekem eddig a járvány, anyák napja kapcsán áttört valamit, amire már régen szükségem volt. Megnyitotta az utat előttem az édesanyám felé az ünnep napján is.
Csomagot rendeltem. Órákig válogattam. Jót tett. Játék volt. Kiszakított kicsit a karantén-valóságból. Akkor még azt hittem, hogy csak magam miatt. Hogy nekem könnyebb legyen. Önzőségből. Hogy az adás öröme oldja bennem a karantén miatt érzett feszültséget. De egészen más vége lett.
Most is suta volt minden. Mégis más volt ez a sutaság. Először sírtam ezen az ünnepen. Először ez életemben nem tudtam mit mondani a torkomat fojtogató könnyek miatt ezen az ünnepen. Először éreztem meghittséget ezen az ünnepen a közöttünk lévő fizikai távolság ellenére. A kényszerűségből elszenvedett távolság eltörölte a falakat, eltörölte a magamban hordozott kellemetlen emlékeket.
Sírtunk. Mindketten. Távol és mégis közel egymáshoz. Bár nem tudtunk igazán mit mondani, de nem is kellett. Ünnep lett az ünnep. Szóval, köszönöm neked koronavírus.
De tudod mit? Most már mégiscsak elhúzhatnál, hogy meg tudjam ölelni az édesanyámat. És az édesapámat.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a negyvenharmadik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!